Egy ovinéni naplója
történetek gyerekekről, felnőttekről, küzdelmekről és megoldásokról, hétköznapi csodákról
Jelige: Napsugár
Egy ovinéni naplója I. rész:
2018.09.03.
Első nap az óvodában
Rettegve várom az új kiscsoportosokat, mert ezer éve nem volt kiscsoportom, és már ezer éve is rettegve vártam őket.
Nekem nem megy a gügyögés, egészségfóbiás lévén rosszul viselem, ha a tenyerembe fújja valaki az orrát, és már régiovinénisként is szarul tűrtem, ha nekem kellett kitörölni a sz…t.
Rettegek, mert lesz sírás 0-24-ben, és rettegek, hogy azt mondják nekem: „NEM!”
Akkor mit teszek?
Ha nem leszek elég jó ahhoz hogy a nemet igenné varázsoljam?
Elmászom négykézláb, nem gond, a gerincsérvemet majd utólag kikezeltetem…
Gügyögök, emelek, törlök, kitartok.
De mi van, ha nem leszek elég jó ahhoz, hogy megszeressenek annyira, hogy ne mondjanak nemet. Csak azért, mert szeretnek?
De végül csak beözönlenek, birtokba veszik a csoportszobát, sírnak, szétdobálnak mindent, orrot fújnak – igen, amitől féltem, pont a tenyerembe…
De jó, hogy megjöttek, és jó, hogy kaptam egy újabb esélyt, hogy apró pici embereknek valami olyat adjak, amitől nagyobb emberként jobbak lehetnek…
Van gyermek, aki csak a karomban nyugszik meg, és van, aki megért. Teszi, amit kérek…
Még minden kaotikus, de ettől csodálatos. Mert kaptam egy esélyt, hogy jól csináljam, és jobbá tegyek. Ez a legszebb ebben a hivatásban. Hogy rajtad múlik. Milyenné válnak. A legijesztőbb és a legszebb egyben.
Szeretem ezt, és már nem félek annyira…
Egy ovinéni naplója II. rész:
2018. szeptember 06.
Ma feltöltötték a homokozót. Ideje volt, mert lassan már leforgathattuk volna benne a „Jóreggelt Vietnám” c. film óvodai változatát. Óriás homokhegy a kis helyen, amit homokozónak hívunk. Óriás motiváció, mindenki egyszerre szeretne bejutni…Végre birtokba veszik, és ahogy azt kell szórják a lapáttal a homokot amerre kell. Illetve leginkább, amerre nem kell: kifelé… 🙂 Állok ott, tudathasadásos állapotban. MERT: épp az a programunk, hogy adj minél nagyobb szabadságot a gyermeknek, és kussolj. DE: Ha a Főnököm megtudja, hogy a baromi drága homokot egy nap alatt elhordták a lelkes kiscsoportosaim, akkor kinyír. Most értem meg Hamletet 🙂 Játszani, vagy túlélni? Ez itt a kérdés? 🙂 Végül az idő ment meg, menni kell ebédelni végre. Még maradt homok a homokozóban is, a többit lesöpröm a törpéimről, eltüntetve minden bűnjelet 🙂 Volt egy kedvenc sorozatom, a „Homok titkai”…Igazi szappanopera. És igazi agymosás. Talán ezért kaptam az Égiektől ezt a helyzetet. Hogy nézzek végre igényesebb filmeket.
Egy ovinéni naplója III. rész:
2018. szeptember 07.
Hétösszegzés
Azt mondják, sz—ba lépni szerencsét hoz. Hát vizeletbe? Mert ez is meg volt 🙂 A héten minden meg volt, amitől rettegtem, sőt még azon felül is. A sírás, az orrfújás – mitöbb orrtúrás – a szauna az öltözőben, miközben próbálod a gyerek lábát egy fél számmal kisebb cipőbe beleerőszakolni, a 100 guggolás/nap, a berekedés, és a verekedés. Minden megvolt, túl vagyunk rajta. Felfoghatnám úgy is, hogy a kiscsoportos beszoktatás maga a horror. De amikor mindezeket visszapörgetem előjön az összes többi kép. A kisfiú, akit magamban csak Árnyéknak hívok, mert nem tudtam lépni anélkül, hogy ne kövessen, és aki két nap maratoni üvöltés után egyszer csak elhallgatott, majd a hét utolsó napján már meg volt az első mosoly is az arcán. Benne van a kislány, akinek minden nap le kellett rajzolni apát, anyát, hogy megnyugodjon, de cserében hagyta, hogy megharapdáljam a fülét. Benne van a kis gombszemű manóm, aki két játék közt odarohan és átölel. A kislány, aki az ölemben ül az udvaron, és visszavár türelmesen, ha épp felállok. Mérleget készítek így a hét végén, és a serpenyő nem is kérdés, merre billen. Minden gyerek egy csoda. És amikor azt hisszük, mi tanítunk nekik valami újat, akkor a nap végén, amikor kilépünk a kapun ráébredünk, hogy mi tanultunk tőlük. Már megint.
Egy ovinéni naplója IV. rész:
2018. szeptember 12.
Egy kis pornó.
És most egy kis 18 karika. Mert van az a gyerek is, aki az összes babát pucérra vetkőzteti. Minden nap. Szisztematikusan. Egy idő után, amikor már észreveszed, és arra is rájössz, melyikőjük az, próbálod motiválni. Nem arra, hogy tegye, hanem arra, hogy ne 🙂 Visszahallgatva saját magam, ez inkább szánalmas, mint motiváló: ” Szegény baba, meg fog fázni!”. Vagy: ” Milyen lenne, ha te is ruha nélkül jönnél oviba?”
A másik motiváció, hogy az igen silány felhozatalból – ami a babaruhát illeti – próbál az ember valami olyat találni, ami az érintett gyermeket meggyőzi arról, hogy a babának jobb ruhában, mint meztelenül.
És hozzá teszem, a baba ruhában is elég ijesztő, valami ilyesmit láttam már egy horror filmben is 😀
Szóval megint valami, amit a gyerekektől tanulok.
Az egyik, hogy legyen ízlésem. És ne akarjak három számmal nagyobb, vagy épp kisebb cuccokat ráaggatni az „alanyra”.
A másik, hogy legyen türelmem.
Utóbbi a fontosabb.
Mert nem az a lényeg, hogy leveszi róla, vagy ráadja. Ami igazán fontos, hogy nincs egy hete, hogy belépett az ajtón, és már játszik, és élvezi.
Most még vetkőztet. Beszoktatás van. Semmit nem lehet sürgetni. Eljön majd az idő, amikor öltöztetni fog. És abban már nekem is szerepem lesz.
Ez a szép az egészben… <3
Egy ovinéni naplója V. rész:
2018. szeptember 18.
Ügyeletben
Hogy ez a nap mitől volt különleges? Attól, hogy ma olyan gyerekekre vigyáztam, akik tavaly a mellettem lévő csoportban cseperedtek. Sokszor voltak nálam, és volt, hogy én mentem át hozzájuk. Játszottunk, beszélgettünk. Volt olyan is, hogy én voltam a „bünti”, ahová az engedetlen gyermekeket kölcsön adják 🙂
Időközben felköltöztek az emeletre. Már nem találkozunk napi szinten. Ma mégis velem voltak, mert szülői volt, és amíg odabent megbeszélték a tutit, én vigyáztam rájuk.
Egy darabig nem történt semmi. Azután megjelent mellettem Laura. Gyönyörű kislány, okos, olyan haja van, amiért a fél karomat odaadnám. Tavaly, amikor nálunk vendégeskedett, nem beszélt sokat, csak leült a rajzasztalhoz és lerajzolt mindent, amit más elmondana. Gyönyörű rajzokat. És most ott áll mellettem és szemrehányó arccal azt mondja: „Már észre sem veszel!”
Azután érkezik Dzsenifer, és az ölembe ül. Sokat nőtt a nyáron, már nem baba, de olyan jó megszorongatni. És ül ott sokáig, nekem meg felmelegszik a szívem.
Azután rá kell szólnom Virágra és Lilire, mert életveszélyes pózban ülnek a mászókán. Elsőre nincs reakció. De amikor szépen kérem őket, hogy adjanak öt percet, amíg pihenek a padon, anélkül, hogy rájuk kéne figyelni, mindketten leszállnak és elszaladnak mást játszani.
Végül, amikor elkezdem szedni egyedül a homokozó játékokat, jönnek, segítenek, kéretlenül…
Csak a szomszéd csoportban voltam. És csak egy évet. De nem felejtenek, és szeretettel jelzik: valamit jól csináltál Kinga néni 🙂
Fáradt vagyok, mennék már haza, alig várom, hogy vége legyen a szülőinek. De hálás is vagyok mindezért, mert az a szeretet, amit ez alatt a két óra alatt kaptam, megerősített abban, hogy nem csinálom olyan rosszul 🙂
Közben az én egy darab kiscsoportos lányom Patrik bácsi mellett ül, és fittyet hány rám.
Lehet, hogy át kéne műttetnem magam?
Egy ovinéni naplója VI. rész:
2018. szeptember 19.
Alvásidő
Csak hogy a jogvédők ne törjék rám az ajtót, legyen a kislány neve Zsóka. Három hete érkezett hozzánk. Baromi rövid idő és baromi nagy trauma egy kisgyermeknek. Anyáról letépjük, szabályok vannak, és az egyik: délután aludni kell, ha tetszik, ha nem.
Zsókának történetesen nem. Ennek hangot is ad. Akkorát, hogy a többiek se szeressenek aludni.
Így telik el az első hetünk, Zsóka közben lebetegszik. Amíg ő lábadozik, a többiek végre nyugodtan alszanak. Összehangolódik a kis csoportunk.
De egyik betegség sem tart örökké, Zsóka ma visszatért a csoportba. Örülünk neki persze, de előre rettegünk az alvás időtől. Nem is ok nélkül, hisz már az udvarról bejőve kezdi a sírást: „Nem alszom!”
Erre próbálok rácsatlakozni. Ebéd után megígérem neki, hogy nem kell. Nem kell aludni, csak üldögéljen, és nézzük az ajtót, amin majd belép anya.
Valami csoda folytán, ettől megnyugszik. Leül az ágyra és mire háromig számolok, már el is dől rajta.
Zsóka alszik.
Alig hiszek a szememnek, de még hátra van a „második félidő”…Mert ha alvás közben felébred, felszirénázza a többieket.
Így is van. Apró, halk szipogások jelzik, hogy jó lesz vigyázni 🙂
Azután Zsóka hangja: „Itt van anya?”
Ezzel a hanggal a gyémántot karcolni lehetne, de ha nem is, arra elég, hogy minden alvó kisgyermeket felverjen édes álmából.
Odaszaladok, megfogom a kezét, és kiviszem az öltözőbe…Csitítgatom, pisilünk és megbeszéljük, hogy nem keltjük fel a többieket, csak csendben várjuk anyát.
Visszaviszem az ágyba és nagy feladatot bízok rá:
„El ne aludj, csak ülj szépen, és nézd a többieket, hogy alszanak-e? Most Te leszel az óvónéni!”
Ül, komolyan veszi a feladatot.
Én közben kimegyek egy percre.
Mire visszajövök, Zsóka fekszik, és horkol, mintha soha nem kelt volna fel.
Munkamorálból még van hova fejlődnie 🙂 De azért a csoda így is csoda 🙂
Egy ovinéni naplója VII. rész:
2018. szeptember 26.
Szerelem
Na nem úgy, ahogy gondolnánk. De van az az érzés, amikor legszívesebben szorongatnád és puszilgatnád. Legyen a neve Rudi. A kis pókemberem, akinek minden ruhája, ágyneműje, és gondolata pókember. Volt ilyen az előző csoportomban. Nem volt könnyű „eset” legalábbis pedagógusként nem. De ő volt az, aki minden rosszaságát kompenzálta egyetlen öleléssel. Amikor elballagtak tudtam, nem látom többet. Ebbe egy óvónéni mindig belehal picit… Mert hiányérzet keletkezik a legcsintalanabb gyerek után is… És most kaptam egy újabb pókembert, igazi kis reinkarnáció, hisz egy részem elment az előző pókemberrel… És olyan nagyon jó, hogy őt is ugyanúgy lehet puszilgatni, ölelni…
Ma és tegnap alvásidőben ott ültem az ágya szélén, mert neki sem erőssége az alvás…
Simogattam, beszélgettünk, ez jó volt, de még nem elég ahhoz, hogy elálmosodjon.
Ha valaki volt már óvónő, az tudja, az alvás idő sok szempontból kritikus.
Mert ha valaki volt már őszinte óvónő, pontosan tudja, hogy nem csak a gyerekek pihennek ilyenkor 🙂
Hát próbálunk varázsolni…
Rudinál nem jött be a simogatás és a beszélgetés. A derekam már leszakadt, ahogy ültem ott, várva a csodát.
Azután egyszer csak összegömbölyödött, egészen hozzám bújt és megfogta a kezem.
Nem sokkal később elaludt.
Ahogy már írtam, tanulunk tőlük. Nem is keveset.
Ma azt, hogy ha van, aki fogja a kezed, akkor biztonságban vagy…
És hogy az érintés maga a csoda.
Egy ovinéni naplója VIII. rész:
2018. október 01.
Mert Anya csak egy van
Túl vagyunk az uzsonnán, fogyatkozunk, páran a szőnyegen autóznak, a többség rajzol. Leültem Krisztivel rajzolni és fél perc alatt beteltek a helyek.
A rajz egy csoda, maga a varázslat.
Amit rajzolsz, az gyermek szemmel létezik…
„Rajzoljuk le Anyát!”
Ezt a kérést nem először kapom, már profin rajzolom az anyukákat, mindegyiknek van feje, karja, lába, mindegyik ugyanolyan trapéz nadrágban mosolyog – „kuss én ilyet bírok rajzolni 🙂 ” – mindegyik ANYA.
Tökegyformák, és mégis…Még nem kaptam reklamációt. Hogy ez nem az enyém.
Mert nem is ez a lényeg.
A lényeg a varázslatban van…hogy amíg a full béna ovinéni próbálkozik, Anya „jelen van” egy picit.
Imádom a kiscsoportosaimat. Nem mindig. Amikor századjára törlöm az orrukat, vagy húzom a cipőjüket, akkor eszembe jut, mi minden lehettem volna 🙂
De ilyenkor, amikor együtt rajzoljuk Anyát én is részese leszek a varázsnak.
Már nem él az anyukám.
És megint tanulok tőlük. Anya ott van – ha szeretnéd, ha lerajzolod…HA GONDOLSZ RÁ!
Egy ovinéni naplója IX. rész:
2018. október 03.
Torokszorító…
Lassan egy hete beteg vagyok. Makacs a dolog, láz, torokfájás stb…
A gyermekeim vasból vannak, semmi bajuk.
Én azért keresem a vírushordozót, meg vagyok győződve róla, hogy csakis bent kaphattam el…
Összevont szemöldökkel reagálok minden tüsszentésre.
Van belőle bőven. Amikor az uzsonnánál ülünk, ahol általában van akkora csend, hogy engem is meghalljanak, ismét tüsszent valaki, bele egyenesen a tányérba.
Előjön belőlem a nevelő:
– Gyerekek! Mit kell csinálni, ha köhögünk, vagy tüsszentünk?
Persze csend. Mit is vártam? 🙂
Na akkor most jön a nevelés:
– Amikor köhögünk, vagy tüsszentünk, a szánk elé tesszük a kezünket. Hogy a bacik ne fertőzzék meg többieket. Kinga néni is beteg, mert valaki összetüsszögte…
És akkor Benett reagál. Ő a legnagyobb a csoportban, hároméves korát meghazudtolja a méreteivel. Amikor először bejött hozzánk, az jutott eszembe, ez a kisfiú biztosan kemény legény. Mi lesz, ha esetleg konfliktusba keveredik? Hogy szerelem le?
De Benettről hamar kiderül, hogy a szíve is akkora, amekkora a mérete. Mosolygós, segítőkész kisfiú, akivel mindent meg lehet beszélni…
Most, amikor panaszkodom, mennyire beteg vagyok, megszólal:
„Majd veszek neked gyógyszert és meggyógyulsz!”
Probléma megoldva… 🙂
A torkom azért kapar még egy kicsit. De ez már nem az influenza… <3
Egy ovinéni naplója X. rész:
2018. október 11.
De ha elindul a vonat…
Mert minden ovinéni életében van egy pillanat, amikor azt gondolja, bárcsak a bányában fejtené a szenet, vagy csokit csomagolna a csokigyárban, vagy Afrikában elefántokat mentene…mindegy, bármit, csak most egy picit a gyerekeket ne…Aki ovinéni és őszinte, az tudja, hogy van ilyen pillanat.
Általában akkor jön el, amikor festés van, és 10 gyerekről, akik 20-nak tűnnek, mosod le a festéket, közben rendet próbálsz tartani, de kiderül, hogy a festék olyan helyekre is eljutott, ahol álmodni sem merted volna, azután elindulsz az udvarra, tehát fel kell öltözni, de senki nem találja a cipőjét, a nadrágját, a pulcsiját, viszont aki mégis, az tuti, hogy fordítva veszi fel, mármint nem a cipőt felülre, csak kacsára, és a nadrágba is bele lehet bújni két lábbal úgy, hogy csak egy szárat használtunk ki, jelentem, van ilyen rekord 🙂
Szóval végül kint vagyunk az udvaron, ahol szíved szerint magadba roskadnál a padon, amíg – ahogy azt elképzelted – a gyerekek vidáman szaladgálnak…
De nem.
Mert van mászóka, amiről leeshet, van kavics, amit megehet és van kismotor amin összeveszhet…
Na akkor, ebben a pillanatban történt, hogy végső kétségbeesésemben beszálltam a vonatba.
Az üres vonatba, miközben abban reménykedtem, hogy ezt a kis pause-mat valahogy túlélik…
Itt úgy tűnik, hogy játszom, le vagyok védve, de mégis jut talán egy kis relax…
Kitaláljátok?
Aki a mászókán akrobatikázott, vagy a motoron harcolt, és az is aki kavicsot evett ott termett és beszállt…
Ma is tanultam.
Azt, hogy egy egész csoportnyi gyerek befér a vonatba.
De sokkal inkább azt, hogy minden, de minden – a mászóka, a motor, a kavics – arról szól, hogy foglalkozz velem!
És ha együtt vonatozunk, az nem is rossz megoldás.
Mert a közmondás szerint egy csónakban evezünk.
Vagy egy vonatban vonatozunk.
A lényeg ugyanaz: EGYÜTT.
Ültem a vonatban, hallgattam, ahogy a mozdonyvezető indítja, hallgattam a többieket, akik kiabáltak, hogy hová megyünk, és ismét megtelt a szívem melegséggel.
Nekem mindegy, hová visz a vonat.
Az út biztosan jó…
Egy ovinéni naplója XI. rész:
2018. október 15.
Bizalom
Nincs két egyforma nap.
Persze hasonló mindegyik, hiszen bejövünk, reggelizünk, játszunk, verset tanulunk, rajzolunk, udvarra megyünk, ebédelünk, alszunk, uzsonnázunk és hazamegyünk.
De mégis, minden nap más.
Mert minden nap érhetnek meglepetések.
Dorka napokon át sírt.
Amikor végre nem, akkor sztrájkolt, nem beszélt…
Csak cumizott, és hagyta, hogy történjenek vele, körülötte a dolgok.
Azután eljött a nap, amikor reagált. Még nem beszélt, de már mosolygott, ha valaki vicceset mondott.
Kiscsoport, beszoktatási idő.
Már annak is örülsz, ha bejön. Ha nem sír. Ha elfogad.
Dorka hamar abbahagyta a sírást, és bejött. Elfogadott. Minden ment a maga rendje szerint. De nem hagyta magát megsimogatni, ölbevenni.
Minden fizikai közeledést hárított határozottan.
Lassan elfogadtuk, hogy ő ilyen. Vannak határai.
Megtanultuk tisztelni ezt.
Ezért ma, egy tökugyanolyan napon, mint a többi /reggeli, játék, vers, udvar, ebéd, alvás uzsonna, hazamenetel/ váratlan meglepetésként ért, amikor Dorka egyszer csak az ölembe ült.
Először nem is figyeltem, hogy ki az?
Öltöztetés, próbálsz időre cipőt húzni. Mindig van valaki, aki az öledben ül.
Rutinosan fogadtam a következő jelentkezőt. És húztam a cipőt.
Akkor esett le, hogy ez Dorka.
Az ölemben.
Első pillanatban mozdulni sem mertem. Ez csak valami tévedés lesz. Azután átöleltem, ha már ott van. Vártam, hogy ellök, de nem tette.
És csak ültem ott, cipőről, mindenről megfeledkezve, kiélvezve a pillanatot.
Nem tudom, mi változott, ha meg kéne fogalmaznom, bajban lennék.
De talán a bizalom. Egy kisember megajándékozott ma vele.
Nem tudjuk, mikor, mitől változnak? Próbálunk szeretettel, jó utat mutatni. Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy működik… De az ilyen pillanatok megerősítenek.
Egy ovinéni naplója XII. rész:
2018. november 07.
Mert a gyerekek nem felejtenek és nem is hülyék 🙂
Hát igen, az ovinéni is ember. Elsősorban ovinéni persze, de néha, nagyon néha, egy gyengébb pillanatában csak egy gyarló ember, mint akárki más.
És ilyenkor elege van, vagy ahogy mondani szokták „tele lesz a hócipője”…esetleg „elmegy világgá”…
Amikor egy nehezebb nap – elhivatott kolléganők itt csukják be a szemüket, mert olyan persze nincs 🙂 – vége felé már százszor lerágtad a csontokat, hogy mit, hova tegyenek, mit hogyan csináljanak, mit, hogyan ne csináljanak, és átváltasz a bőrlégzésre, akkor a legkitartóbbak még tudnak feltenni abban a hangulatban idegtépőnek tűnő kérdéseket, vagy csak egyszerűen közölni próbálnak valamit. „Kinga nénííííííí!”
És akkor néha kicsúszik a számon: „Kinga néni nincs itt! Világgá ment!”
A mai nap jól indult.
Meglepően csendesen játszottak, meglepően önállóan játszottak, és úgy általában meglepően nyugodt volt a reggel. Nem volt sírás, verekedés stb.
Tornáztunk is. Még az is tornázott, aki máskor, amikor a többiek karikából, karikába ugrálnak az én idegeimen teszi ugyanezt 🙂
Az udvaron is csak elvétve szórták a kavicsot.
Nem velük, velem volt a baj. Valahogy hamarabb eláradtam, mint szoktam.
Azt hittem, nincs az arcomra írva, de akkor kiderült, hogy mégis. Hogy olvasni lehet az arcomról és az én okos kiscsoportosaim képesek rá.
Mert amikor már az ebédhez készülődtünk, valaki szokás szerint elordította magát: „Kinga néníííí!”
Mire Mira megszólalt: „Ne ordíts! Nem látod, hogy világgá ment?”
Muszáj volt nevetni, és nem lehetek elég hálás Mirának. Mert megint tanultam valamit. Hogy az én gyerekeim a legempatikusabb gyerekek a világon!
Egy ovinéni naplója XIII. rész:
2018. november 09.
A pillanat, amiért érdemes…
Írhatnám a keresztnevét, de annyira bekeményítettek a jogvédők, hogy legyen inkább a neve Árnyék. Onnan kapta, hogy a beszoktatás első pillanatától kezdve a nyomomban volt. Így, vagy úgy. Eleinte szó szerint. Egy tapodtat nem lépett nélkülem. Később, ahogy beszokott – hisz erről szól – csak úgy beszivárgott…Nem volt direktben a nyomomban, de akármit játszottam, rajzoltam, tettem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ő is ott van mellettem…
De nem erről akartam írni. A lényeg, hogy legyen a neve Árnyék.
Árnyék nem beszél. A saját szüleivel sem. Van egy fura hang, amit kiad, amikor közölni szeretne valamit…
De ennyi.
Illetve a múlt héten megtört a jég és a csúszdázás közben kaptunk egy „Sziá”-t. Ennyit. Nem többet. Ezt is csak a csúszdázás közben, vagy amikor kedve van.
Mert Árnyék egy jellem, és nem szólal meg rendelésre.
Csak akkor, ha szerető közegben van. Amikor jól érzi magát.
Árnyék épp ezért nagyon jó visszajelzés, hogy jól csináljuk-e?
Nagy tanító.
Ma az anyukája hozta be, nem jött be csak úgy, hogy átvettem. Ölbe vettem. Leültünk a padra, szorítottam vékony kis testét, és ringattam, hogy megnyugodjon. Közben duruzsoltam a fülébe: „Tudod, minek örülne Kinga néni? Ha egyszer csak azt mondanád, Kinga néni! Az annyira jó lenne…”
Végül megnyugodott, lecsúszott az ölemből, elment játszani, zajlott a nap, ahogy szokott..
Kimentünk az udvarra, mindenki futott, játszott…
Árnyék is beült a vonatba, ahonnan soha nem tud kimászni…
Most sem sikerült.
És akkor látom hogy mutogat, de ami ennél is durvább, kiabál.
Abban, amit hallok van K betű, épp az elején, és van I, meg A.
Nem Kinga, ezt nem állíthatom, de rám néz, nekem mutat.
Odamegyek, kiemelem a vonatból.
És csak szorítom, nem akarom letenni.
Legszívesebben soha nem tenném le.
Hosszú hét volt, fárasztó nap a mai is. Már nem számítottam semmi jóra.
És akkor ez a kis törékeny emberke megajándékoz azzal, hogy kimondja a nevemet. Még nem lehet tisztán érteni, még nem igazi Kinga, de mit számít ez ilyenkor?
Egy újabb pillanat, ami megerősít. Hogy jól csinálom, hogy nem számítanak a nehéz napok.
Semmi nem számít. Csak ezek a pillanatok!
Egy ovinéni naplója XIV. rész:
2018. november 19.
Amitől a hétfő is jobb lesz…
Mert egy ovinéninek is hétfő a hétfő.
Az ovinénik terminátorok, és mindent kibírnak, de a hétfő az kifog rajtuk is. Átlag emberek a hétfőkön, mint bárki más. Álmosak, nyűgösek, és be vannak rozsdásodva.
A hétfő mindenkinek hétfő. Nem véletlenül hívják így 🙂
Akklimatizálódom, még csak két gyermekem van, játszanak csendben.
És megjön Árnyék is, akit azért hívnak így, mert mindig ott van, ahol én…
Beteg volt, most ölbe kell vennem, hogy neki is könnyebben induljon a hétfő ennyi szünet után.
Illatos a haja, odabújok, szagolgatom, nem is tudom, melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra…
Ma már fagyos volt a reggel, közeleg a tél, de ez az ücsörgős hangolódás lassan olvasztja bennem a hétfőt.
De hamarosan nincs idő ringatózni, ébredezni, érkeznek a többiek, teltház van, mindenki meggyógyult, aki a múlt héten hiányzott.
Ismét van kiabálás, rohangálás, bunyó, ahogy az kell.
Hétfő van, túlélésre játszom.
Megszököm a teremből, kimegyek az udvarra néhány percre…
Fázom, amikor visszatérek. Páran ülnek a szőnyegen, hozzájuk fordulok:
„Nagyon hideg van odakint, Kinga néni átfagyott teljesen…ki melegít fel?”
A pár emberke a szőnyegen odaugrik. Fogják a kezem, melegítik. És érkeznek a többiek. Talán már nem is kell mondanom, szinte az egész csoport jön, hogy felmelegítsen.
A kezem már nem fázik, de mégis a szívemet melegítették fel leginkább.
Ha ilyenek a hétfők, akkor kibírom. Mindent kibírok…
Egy ovinéni naplója XV. rész:
2018. november 29.
Egy kis elmélkedős…visszatekintős…
Miért lettem ovinéni? Nem fogjátok elhinni: az ovinénim miatt.
Klári néninek hívták. Nem felejtem el a nevét, de ami durvább, nem felejtettem el az arcát sem…soha…
Van egy fénykép, ahol az ölében ülök. Valami ovis buli volt, tejszínhabos kakaót ittunk. Szerettem ezt a kombót, de ami igazán különleges volt, hogy Klári néni ölében ülhettem…
Voltam már ovinéni húsz évvel ezelőtt.
Azt gondoltam, soha többé nem térek vissza erre a pályára.
Az élet, vagy inkább a SORS másképp döntött.
És hálás vagyok érte.
Nem biztos, hogy ez a végállomás, de valamiért vissza kellett térnem.
Bizonyítás? Magamnak, másoknak? Először én is azt gondoltam…De most úgy gondolom, nem ez volt az igazi oka. Hanem mert van még, amit adhatok, van még, akiknek adhatok. Mert itt és most ez a feladat. Szeretetet adni…és bármilyen furcsa: kapni.
Aki olvas engem, ismeri a kis hőseimet, a hétköznapi sikereket…
És nincs vége. Minden nap megajándékoznak a szeretetükkel. Minden nap megerősítenek abban, hogy itt a helyem.
Kemény világ a felnőtteké…
Irigység, intrika, hazugság, érvényesülés.
A gyerekekkel nagyon, nagyon könnyű. Mert őszinték…
Ma nehéz napom volt. De mindent elfeledtetett velem az ölelésük, a közös játék, a nyugalom, amivel körülvettek egy igazán zaklatott napon.
Ahogy Mira mondta ma, miközben odabújt: ” Ha fázik a kezed, én mindig felmelegítem…”
Csak a gyerekekért érdemes.
Minden más másodlagos…
Hálás vagyok, a SORS-nak, hogy ismerhetem őket…
Egy ovinéni naplója XVI. rész:
2018. december 12.
Vírus
Tizennyolc gyermek jár a csoportba. A héten már csak hárman jöttek, tombol a vírus. Elkaptam én is.
Nem kérdés, hogy kitől…?
Hetek óta ölelgetem, puszilgatom a sok kis bacilus-gazdát…
Törlöm az orrokat rendíthetetlenül.
És persze pipa vagyok, ha őszinte akarok lenni.
Mert nem jó betegnek lenni, nem jó elkapni.
Gondolkodom, miért nem működik ez úgy mint rég. Hogy a beteg gyereket hazavitték és meggyógyították.
Változott a világ.
Aki nem dolgozik, veszélybe kerül.
Hát betoljuk a gyereket betegen is, mert félünk, mert nincs más megoldás.
Eszembe jutnak ezek a dolgok, miközben itthon lábadozom. Már nem tudtam bemenni én sem…
Azután jön a hiányérzet. És jönnek a kis arcok sorban. Akiket megpusziltam, akiktől elkaptam.
Nincs megoldás a rendszerre, amiben élünk 🙁 De majd trenírozom magam, majd megedződöm.
Hogy ne legyek beteg ismét.
Mert arról nem mondok le, hogy megölelgessem, megpuszilgassam őket…Nincs az a vírus.
Egy ovinéni naplója XVII. rész:
2019. január 04.
Csillag
Elmúltak az ünnepek, indul az év.
Nem írhatom le őszintén, hogy húdeváááártam az ovit.
Nem az ovival van a baj persze, csak a jót könnyű megszokni. És nehéz otthon hagyni a csillagszórós, pihenős, családozós hangulatot.
Ebben Viktor sem segít.
Viktor az első az oviban minden reggel, az ügyeleten várja, hogy az ovinénije érte jöjjön. Többnyire a testvérével várnak, együtt játszanak, és ez csodálatos része a napnak, hisz nagyon szereti a tesót, jó együtt.
Nem csoda, ha – amikor megjelenek az ajtóban, hogy elvigyem magammal – nem örül nekem.
Viktor amúgy nagyon okos kisfiú. Ha nem szólalna meg ilyenkor, értelmes arcáról akkor is leolvasnám a véleményét.
De megszólal, minden reggel, amikor meglát: Nemááááár!
Én lettem a mumus, aki a tesótól elszakítja…
Próbálom viccel elütni, minden reggel lejátszuk a párbeszédet, ő a nemááár, én: Igen, én is szeretlek Viktor, klassz, hogy így örülsz nekem! 🙂
Azután leballagunk, és beülünk Ili néniékhez a mellettünk lévő csoportba, hogy én se legyek egyedül ezekben az ébredezős órákban. Viktor ott is talál valami jó kis játékot, és elmerül benne.
Később érkeznek a többiek, ideje visszamenni a saját csoportba.
Ismét jön a nemáááár 🙂
És ma, év elején azt találtam válaszolni:
Oké, Viktor, akkor maradj. Szabad ovinéni választás van. Ha szeretnél, akkor maradhatsz, mostantól ebbe a csoportba jársz…
Összeráncolja értelmes kis homlokát, látszik, hogy ez most komoly dilemma.
Nógatom: Jössz, vagy maradsz?
Hosszú a csend, de azután a bajsza alatt: Megyek…
Nekem ennyi elég <3
És valóban érkeznek a többiek, egyre többen vannak.
Az asztalon meglátok egy karácsonyfa díszt, egy ezüst csillagot.
Arra gondolok, bárcsak az enyém lenne…
Kérdezgetem, ezt ki hozta?
Senki nem tudja.
De egyszer csak megérkezik Tifani…Gyönyörű, mandulaszemű, kis hercegnő. Imádom. Mindig mosolyogva jön, mindig megölel érkezéskor.
Most is.
Közben a fülembe súgja: Hoztam neked tegnap egy csillagot…
Hát minden kívánságom így váljon valóra 2019-ben!
Csodálatos ajándék ez pont akkor, amikor elmúltak az ünnepek…
De várjunk csak! Nem múltak el, én nem hiszek ebben. Abban hiszek, hogy a karácsony nem egy napos. Elkísérhet az év maradék 364 napján…
Mert ha gyerekek közt, gyerekekkel dolgozol, minden nap van valami ajándék, amit tőlük kapsz…Néha csak egy mosoly, vagy hogy visszamennek veled a csoportba.
Vagy egy csillag… A szereteté…
Egy ovinéni naplója XVIII. rész:
2019. január 14.
Egy nehéz nap margójára
Szerencsés vagy, ha minden a tervezetteknek megfelelően alakul.
Mert a tervezés az fontos a mai ovinéniknél.
Még azt is megtervezzük, hogy mit tervezzünk…
Azt gondolod, attól vagy jó, akkor csinálod jól, ha minden a tervnek megfelelően alakul.
Egyébként gyatra vagy, alkalmatlan.
Nekem ma nem jött össze.
Illetve festettünk, az benne volt a tervben, csak az nem, hogy még hajat is 😊
Meg az sem, hogy közben aki nem fest, szét szedi a termet.
Megosztott figyelem. Állítólag ez az ovinénik egyik titkos képesége.
Rólam ma kiderült, nem vagyok szuperovinéni, szuperképességekkel, csak egy álmos, a fülétől a könyökéig kék ovinéni.
Amíg megfestettük a kék hátteret, a következő történt:
Szétszóródott a gyöngy, leomlott a kockavár, sírtak páran, hogy hiányzik az anyukájuk, és páran azért, mert valaki – nem tudni ki, soha nem tudni – bántotta őket. A babakocsiban igazi gyerekek ültek, persze nem rájuk van formatervezve. Az új kislány, aki csak egy hete próbálja megemészteni az új ovit, rekordot döntött a „hogyan szedjük atomjaira a babakonyhát” meg sem hirdetett versenyen 😊Árnyék, aki nem szeret beszélni és külön esemény ha megszólal, ma először mondta azt, hogy „nem”, amikor arra kértem, hogy pakoljon el maga után…
Ó igen, ma valahogy meg voltam átkozva ovinéniként.
De később, amikor már minden játék a helyére került, minden festéket és könnyet letöröltünk, és én is túl voltam a délelőtt oroszlánrészén, Tifani az ölembe ült és csak annyit mondott: „Szeretlek!”
Hát nem ment minden a tervezettek szerint, egy bemutatón, valami gyermeket élőben még soha nem látott szakfelügyelő előtt talán megbuktam volna.
De ez az egy szó az igazi oklevél.
Levizsgáztam, és jelest kaptam szeretetből.
A többi nem számít… <3
Egy ovinéni naplója XIX. rész:
2019. január 21.
Puszi
Raul. Szeretetreméltó kis figura. Nagy barna szemekkel, mindig a nyomunkban, mindig figyelve.
Raul nem beszél.
Még…
A korlátolt felnőttek ilyenkor mindenféle elméleteket gyártanak.
Nem beszél a gyerek három évesen! Te jó ég! Csakis valami gebasz lehet…
Persze, tudom én, mindennek meg van az ideje. Egy óvodás korú gyermek általában már kommunikál.
Amúgy zárójelben jegyzem meg, egyre több az óvodás korú gyermek, aki nem.
Ez is megérne egy misét…hogy mi az oka?
De maradjunk Raulnál.
Raul nem beszél, viszont úgy figyel, ahogy senki.
Ha toljuk az étkező kocsit az ajtó felé, ő már ott van és nyitja az ajtót.
Ha valaki sírva fakad, Raul rohan a zsebkendőért…
Ha valamin viccelődünk, Raul az első, akinek mosolyra húzódik a szája.
Mindenhol ott van, mindenben részt akar venni.
A testvére is a csoportba jár, egy tündéri kislány, ő beszél, Raul helyett is. Néha többet, mint kéne. Néha kikap. Olyankor Raul ott terem és megfogja a kezét. Mindig ott van, ha szükség van rá…
Egy kis néma angyal..
Ma ismét hétfő van, ugye nem kell leírnom, hisz leírtam már párszor, mit gondolok a hétfőről…Mert az hétfő mindenkinek, egy ovinéninek is.
Délutános vagyok, megérkezem, ilyenkor sokan odaszaladnak, köszönnek, kiabálnak.
Raul nem kiabál.
Csak figyel a nagy barna szemekkel.
Kivárja a többieket, és végig üli az ebédet.
Azután felkelünk az asztaltól, indulunk mosakodni, készülődünk az alváshoz.
Az asztalnál állok, épp a jelenléti ívet töltögetem, amikor Raul csendben mellém lép és megpuszilja a karomat.
Váratlan, különleges köszönés.
Arra gondolok, ez a legbeszédesebb, legszebb üdvözlés amit kaphatok.
Ma megint tanultam.
Nem kell mindig beszélni. Néha elég egy gesztus.
Sőt. Néha a legtöbb egy gesztus.
Ha szívből, szeretetből fakad… <3
Egy ovinéni naplója XX. rész:
2019. február 1.
Pénteki mosoly
Rövid leszek.
Írtam már a hétfőről, ami nehezen indul.
Nem is egyszer.
De van a péntek is…
Amikorra egy becsületes ovinéni rendesen kifogy a készletekből. Mint például türelem, empátia, energia…
Nos a péntek is tud néha olyan lenni, mint egy hétfő.
Ülsz az asztalnál, az órát lesed, mennyi van még?
A gyerekek bírják. Játszani akarnak, hívnak ma is a játékba, nem számít, hogy üveges a tekinteted.
Hát odaülsz.
A játék amúgy az egyik kedvenc, kis képeken három állat. Ki kell találni, melyik?
Szeretik.
Szeretem én is a jobb napokon, tényleg fejleszt, leköti őket.
De pénteken már csak reflexből kérdezek…
És akkor Tifani megmenti a pénteket.
A képen egy jegesmedve.
Felteszem a kérdést, „mi ez” ?
És Tifani: „Hómackó!”
Felébredek egy pillanat alatt és mosolygok. Összevissza puszilgatnám!
Kicsivel később újabb kép a kengururól.
Felteszem a kérdést: „Mi van a kenguru zsebében?”
Ismét Tifani a legéberebb.
„Pénz!”
És nevetek, nevet, nevetünk…
Jelentem a péntek meg van mentve! <3
Egy ovinéni naplója XXI. rész:
2019. február 14.
Valentin nap
Rosszul vagyok a rám erőltetett ünnepektől.
Makacsul bojkottálom őket.
Így vagyok a Valentin nappal is.
Én nem egy nap szeretem, akit szeretek, hanem az év 365 napján.
A Párommal is megbeszéltük, hogy nem ünneplünk. Ma nem. Csak az összes többi napon…
Így ébredek, és nem is várok semmi extrát, vagy szerelmeset.
Ovizom, végre kisütött a nap, mehetünk az udvarra. Rácsos udvar, biztonsági játék, nehogy megszökjenek a kiscsoportosaim 😊
A másik udvaron a rács túloldalán az ismétlő nagycsoportosok. Köztük Gergő, aki tavaly még hozzám járt…Érzékeny, csupa szív kisgyerek volt. Sokat sírt, sokszor megmakacsolta magát. Nagyon szerettem, akkor is amikor makacs volt. Éreztem, hogy ő is szeret, hálás minden jó szóért.
Most is kiabál a rácson túlról: „Kinga néniiiii!”
Odamegyek, átdugja apró ujjait a rácson, én is az enyémet. Köszönünk.
Már ez is nagyon jó érzés.
De akkor átdug a rácson valami mást is…
Egy kis, zöld levelet. Szív formájú.
„Neked szedtem.”
Mindig mondtam, hogy ne tépkedjék a leveleket. De most torkomon akad a szó…
És csak állok ott, és nagyon, nagyon hálás vagyok Gergőnek.
Mert bebizonyította, hogy a Valentin nap igenis létezik.
Mert létezik a szeretet. Ezekben a kis emberekben minden nap ott a Valentin…
Hívjuk bárminek <3
Egy ovinéni naplója XXII. rész:
2019. május 14.
Évzáró
Rég írtam…annyi minden történt, nehéz lett volna kiszűrni a legjobbat. Mert sok legjobb van…
Szuper kis csoporttal ajándékozott meg a sors.
Ma volt az évzáró, hát illik nekem is lezárni ezt a csodálatos évet.
Megköszönni a kis törpéimnek a sok szeretetet, és tanítást.
Műsorral készülünk ilyenkor, belekényszerítve a gyerekeket egy direkt helyzetbe.
Izgulunk: minden úgy megy-e majd, tudják-e majd, mit szólnak a szülők?
Felvettem videóra, és most néztem meg.
Csodálatosak voltak.
Mindenki hozta a „formáját”, mindenki tökéletes volt. Mert kiscsoportos évzáró csak egyszer lehet egy kisgyermek életében. És ők megajándékoztak minket azokkal a feledhetetlen pillanatokkal, amik soha nem térnek vissza. Ugyanott, ugyanígy biztosan nem.
Nézem őket, és elszorul a torkom…
Látom az évkezdést, a beszoktatást…
Árnyék nem beszélt, most a maga sajátos dörmögő hangján minden nap elvarázsol minket a beszólásaival.
A többiek…Dorka, aki nem engedte, hogy megsímogassuk, és ma már az ölünkben ül.
Raul, aki még nem beszél, de a tekintetében az élet összes bölcsessége ott van.
Mira, aki egy simogatásért bármire képes.
Tifani, aki a műsor és a csoport motorja…
Nem tudom végig sorolni, mert reggelig tartana…
Évzáró…
Bencus meglát az ünneplőmben és így szól hozzám: „Kinga néni, Te is nagyon csinos vagy!”
Minden fáradtság, minden szürkébb hétköznap megéri, hogy lássam őket, halljam őket így…
Hálás vagyok a tanításukért, a szeretetükért… <3
Egy ovinéni naplója XXIII. rész:
2019. június 21.
Amikor nagy a tét 😊
Dorka a legcukibb gyerek a csoportban. Ezt onnan tudom, hogy mindenki ezt mondja.
Az összes kollégám odavan érte.
És a szülők is mosolyognak, amikor meglátják. Szinte a sajátjukról is megfeledkeznek 😊
Igazuk van. Dorka valóban cuki.
Angyal arcú, szőke, apró termetével csak rátesz a gondoskodó reakciókra, amiket megjelenésével generál. És dumál. Bocsánat, nem dumál, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Dorka csacsog.
Mindenkit levesz a lábáról.
Szerencsés vagyok, hogy az enyém. Mármint hogy az én csoportomba került év elején…
Közben az oviban beköszöntött a nyár. Az igazi horror, összevonás, ömlesztett gyerekek.
Itt már mindenki van mindenkivel.
Az udvar is közös, és egy picit a gyerekek is 😊
Szilvi néni élvezi a helyzetet, hisz most Dorka is közös 😊
Ölébe húzza, és Dorka engedi.
Nagy dolog ez, hisz év elején még minden fizikai közeledést, szeretet megnyilvánulást elutasított. Ajándék volt, ha az ölembe ült.
Egy picit féltékeny is vagyok Szilvi nénire.
Ami nekem hosszú hónapok munkája volt, neki egy villanás.
Ez nem ér!!!! 😊
És akkor még tetézi is. Felteszi a kérdést a hűtlen gyermeknek: „Gyere az én csoportomba!”
Dorka nem szól, töpreng.
Én úgy vagyok ezzel mint a fogorvossal, ha húzni kell, húzzuk gyorsan, hátha kevésbé fáj…
Ráteszek egy lapáttal: „ Elmész Szilvi nénivel?”
A torkomban dobog a szívem.
Mindent egy lapra tettem fel, nagy a tét. Nem mindegy, ó egyáltalán nem mindegy a válasz…
Éveknek tűnő másodpercek után Dorka megfontoltan ingatni kezdi a fejét.
A válasz: nem.
Annyira szeretem! És annyira szép ez a nap!
Egy ovinéninek ez a legcsodálatosabb visszajelzés.
Nem is adnám másnak. Semmiért… <3
Egy ovinéni naplója XXIV. rész:
2019. október 21.
Amikor nagy a tét 2. 😊
Árnyéknak hívtam az elején.
Mert mindenhol a nyomomban volt.
Sírt, nem beszélt, sírt, fogta a kezemet, sírt, ült az ölemben, már nem sírt, de fogta a kezemet, nem sírt, de már beszélt…
Beilleszkedett.
És megtörtént, ami minden szülő – ovinéni – rémálma: egyszer csak nem volt már szüksége rám. Persze volt, csak nem úgy, nem annyira…
Aki szülő, az tudja, milyen trauma ez… a szülőnek 😊
Az ovinéninek is trauma.
Van egy csodálatos pedagógiai asszisztense a csoportnak. Kriszti néni. A gyerekek nagyon szeretik, ért a nyelvükön.
A szeptember úgy alakult, hogy egyedül maradtam, váltó társ nélkül. Minden rám maradt. A napló írás, a szervezés, a koordináció…a fegyelmezés. Most picit szigorúbb vagyok.
Kriszti néni a villámhárító…
És Árnyék egyszer csak átpártol. Teljesen.
Már nem az én kezemet fogja, és már nem úgy kezdődnek a mondatok, hogy „Kinga néni!”
Nem állítom, hogy nem fáj.
Fáj? Nem is fáj, leginkább meg vagyok sértődve…
Hiányzik a kézfogás, az ölbeülés, a ragaszkodás.
Persze az élet megy tovább, elfogadom, hogy most más a kedvenc. Már lemondtam Árnyékról…
De amikor lefekszünk, és egyenként betakargatom őket – csak őt nem, „bosszúból” – egyszer csak megszólal: „Kinga néni! Engem nem takartál be!”
És akkor betakarom, és megpuszilgatom…Minden helyre kerül.
Azt gondoljuk, mi vagyunk hatással rájuk.
Pedig…
Egy ovinéni naplója XXV. rész:
2019. november 18.
Mosoly és könny…
Bencus egy kívácsi gyerek. Tele van kérdésekkel.
A mainak nem örültem annyira: „Kinga néni Te már öreg vagy ugye?”
Egy ovinéni nem beszél csúnyán, de azért gondolatban lereagáltam: „A nénikéd…”
„Bencus! Miért gondolod, hogy az vagyok?”
„Mert az vagy!”
Én vagyok az idióta, hogy kérdezgetek! 😊
Azért nevettünk egy jót, bár a mosolyom nem volt teljesen őszinte…
Bencus fáradhatatlan, ami a kérdéseket illeti, ebédnél minden átmenet nélkül nekem szegezi a következőt: „Kinga néni! Neked hol van az apukád és az anyukád?”
Na jókat kérdezel Bence…
Megállt a merőkanál a kezemben. Mit kell ilyenkor mondani?
De ha ő őszinte volt délelőtt, most én is az leszek:
„Nem lesz vidám a válasz Bencus. Az én szüleim már nem élnek. Fent vannak az angyalok közt.”
És akkor Viktor, akit az anyukája nevel, és hárman vannak testvérek bekapcsolódik: „Akkor te most egyedül vagy?”
„Igen…”
Néz rám a nagy barna, okos szemeivel, gondolkozik…azokban a szemekben igazi részvét van, igazi szeretet.
„Szegény…” – mondja végül.
Az én szemem könnybe lábad. Nem, nem azért, mert szegény vagyok, hanem mert ilyenkor nagyon, nagyon gazdag. Ezek a kis emberek megajándékoznak a tiszta, gyermeki empátiával. Megnevettetnek, megríkatnak.
És közben visszaadják a hitem, az erőm.
A gyerekek jók…őszinték, tiszták.
Talán páran közülük azok is maradnak. Amikor már megnőttek, akkor is…
