Az álmok útján
Egyszer régen, réges-régen édesanyám megfogta a kezemet… Kicsit féltem, amikor az óvodába vezetett… – Így indult az én életem az óvodában. Visszafogott, szorongó kislány voltam, aki nem szívesen járt óvodába. Az óvónénim kedvessége sokat segített nekem abban, hogy leküzdjem a félelmet, de a beszokásom nagyon nehézkes volt, melyet tovább nehezített az, hogy amikor én voltam óvodás nem volt kötelező 3 éves kortól az óvoda, így én csak két évet jártam, és már meg is kezdődtek az iskolás évek, és nagyon sokat voltam beteges is. Bevallom nem bántam, sokkal szívesebben voltam az anyukámmal otthon. Aztán 10 éves koromban következett be az, ami azóta is az életem része, és alakította a mindennapjaimat. Édesanyám dajka néni lett a faluban az óvodában, ahol éltünk, ott ahol korábban én is óvodás voltam. Ekkor „szerettem” meg igazán az ovit, és azt az időt, amit korábban elvesztegettem, a következő években bepótoltam. Nap, mint nap vendég voltam az óvodában. Délutánonként segítettem anyának a takarításban, iskola után pedig gyakran játszottam a csoportszobában a gyermekekkel. Csodáltam az óvónők kreativitását, ének hangját, csodáltam a kedvességüket és példamutató magatartásukat. Ez idő alatt fogalmazódott meg bennem a tény, hogy egy napon én is óvónéni szeretnék lenni. Az utam meg sem állt odáig, amíg az álmom valóra nem vált. És 2011 nyarán ott álltam a diplomaosztón az egyetemen, és vettem át az óvodapedagógusi diplomámat. Ezt követően a tanító szakot is elvégeztem. Célom volt, hogy az óvoda-iskola átmenetet segíteni tudjam, és komplex tudással rendelkezzek a 3-10 éves korosztályról. Így történt az, hogy 2015 szeptemberében pályakezdőként, és már nem vendégként, hanem óvodapedagógusként léptem be az intézménybe. A félő, szorongó kislány, aki majdnem 20 évvel korábban óvodásként lépett be oda, már felnőttként szinte ugyanazzal a félelemmel, de teli reménnyel, elhivatottsággal nyitotta ki az ajtót, és tárult ki előtte egy új világ, amiben a jövőjét látta. Elindult az én pályám, és bár pályakezdő voltam, mégis, amit az évek során gyűjtöttem össze magamban a sok-sok ott töltött délután alatt és az egyetemen szerzett tudás, a szakma iránt érzett elkötelezettség, útmutatást adott nekem. De tudtam, még rengeteget kell tanulnom. És ez így is lett, így is van a mai napig. Az óvoda sok átalakuláson ment át az évek során. Abban az évben, amikor én elkezdtem ott dolgozni, óvodai társulás jött létre, és lett az óvodánknak két tagóvodája is. Az intézményvezető sokat tapasztalt, naprakész óvodapedagógus volt, akitől sokat tanultam nem csak pedagógusként, emberségből is. Bár szigorát sokan nehezen viselték, bennem mindig volt egyfajta törekvés arra, hogy megfeleljek neki, és figyeltem őt. Figyeltem a reakciót, megoldási stratégiát is, mindent, amiről azt gondolom, építő jelleggel volt a gondolkodásomra. Éreztem, ahogy telek meg tudással, és egyre gyakorlottabb lettem. Véleményem szerint a vezetői attitűdje megfelelő volt és a következetesség, amit ő képviselt, egy intézmény működésének alappillére. 2017.-ben megszületett a kisfiam, így egy kis időre el kellett hagynom a hivatásom. Mivel anyukám ez idő alatt még dajka maradt az oviban, gyakran mentem – ugyanúgy, mint korábban -, de ekkor már a kisfiammal együtt. Tulajdonképpen, egy napra sem estem ki az óvoda életéből. Aztán, amikor a kisfiam 2 éves lett, újra munkába álltam. A legszebb dolog ebben az egészben az, hogy anyukám ekkor kezdte meg a nyugdíjas éveit, így a kisfiamra ő vigyázott, amíg én dolgoztam. Bevallom rengeteg pluszt adott nekem az otthon töltött idő. Más volt visszamenni, és bár mindig tudtam, hogy milyen fontos dolog az, ami egy óvodában történik, anyaként mégis mássá vált minden. Rájöttem, hogy sosem szabad elfelejteni, hogy aki nekem „csak” egy, valakinek az egyetlen, és minden szülő vágyik arra, hogy a gyermeke különleges figyelmet kapjon. Így próbáltam a továbbiakban alakítani a napokat. A kedvesség, a figyelmesség, az elfogadás még nagyobb szerepet kapott az életemben, mivel sokkal jobban bele tudtam gondolni abba, én mit éreznék egyes szituációkban édesanyaként. Ez idő alatt történt meg a minősítésem is. Pedagógus I. fokozatba kerültem. Sokan ellenzik ezt az eljárást, de én minden pillanatát élveztem. A portfólióm megírása annyi pluszt adott nekem, amik mind-mind építő jelleggel bírtak és bírnak. Megismertem a pedagógus kompetenciákat és beépítettem azokat a mindennapi munkámba. Maga a minősítés napja pedig, igaz, hogy izgalommal telt, de megannyi örömet adott nekem. A sok dicséret feltöltött és energiát adott nekem. És sosem felejtem el az érzést, amikor kikísértük a vezetővel a bizottság tagjait, és megölelve egymást sétáltunk be az intézménybe. És azt éreztem: ez a nap az enyém!
Mindig azt gondoltam, hogy megtaláltam a helyem, és innen már sosem megyek sehova. Az az ember leszek, aki egy munkahelyen tölti le az egész életét és büszke voltam arra, hogy abban az óvodában dolgozok, ahol ovis voltam, ahol segítettem az anyukámnak, aminek minden zeg-zugát ismerem és nem vágytam máshova. De az élet másképp akarta… Ahogy írtam két tagóvodával rendelkezett az óvodánk ez idő tájt. És én a családommal abba a faluba költöztem, ahol az egyik tagóvodánk volt, és az egyszerűség úgy diktálta, hogy én az óvodapedagógusi pályámat abban az óvodában folytassam, amelyik faluban életvitelszerűen élünk. Életem legnehezebb döntése volt, sokat vívódtam. Kisfiam is megkezdte ugyanitt az óvodát, így sokkal egyszerűbb volt. Csodaként éltem és élek meg minden napot, amikor együtt érkezünk és megyünk haza! Valahogy olyan, mint anyával volt évekkel ezelőtt, csak már én vagyok anya. Az óvónénije nem én vagyok, de mégis ez egy nagy élmény. Ezt az időt sosem kapjuk már vissza. Mára tudom: jól döntöttem. 3. éve vagyok ebben az óvodában és rengeteg dolog történt. 2020/2021-es nevelési év volt az első évem. Akkor nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki a tagóvodavezetővel és a polgármester asszonnyal is. A tagóvodavezető rendkívül empatikus, megértő, figyelmes és az óvoda sorsát szívügyének tekintő óvodapedagógus. A szülők elfogadtak. Örültek annak, hogy fiatal óvónéni került az óvodába. A nagy változást az életembe az hozta, hogy a 2021/2022-es nevelési évben a tagóvodavezető nyugdíjba ment, és én kaptam meg az ő helyét. Látta az elhivatottságomat, és bennem látta önmagát. Bízott abban, hogy amit ő képviselt és elért, én majd tovább tudom vinni. Az intézményvezető is támogatott, hiszen ismerte a munkámat, és korábban, amikor megtudta, hogy elhagyom az ovit, – ahol kezdtem – nagyon szomorú volt. A tagóvodavezetői feladatok újdonságok voltak számomra, sokat kutakodtam, sok tanácsot kértem, és egy nehéz évet tudok magam mögött. De mindig ott állt mögöttem az intézményvezető, és bármilyen segítség kellett, ott volt nekem!
A gyermekek nagyon nagy változáson mentek át az elmúlt időben, még most is pályakezdőnek gondolom magam, egy olyan múlttal, ahol nyitott szemmel jártam és figyeltem. És ez sok tapasztalatot adott. Így látom és érzem azt, hogy a mai gyermekek mennyi hátránnyal küzdenek, amit a médiahasználat, a szülői féltés, az ingerszegény életmód, a séta, gyaloglás hiánya okoz. Így be kell látni, hogy változtatni kell! Kerestem, kutakodtam, hogy mi lenne az, amivel segíteni tudnék! Így találtam rá a TSMT terápiára, a tervezett szenzomotoros tréningre, ami egy mozgásos tevékenység, melynek során a gyermek idegrendszerében bekövetkezett elakadások helyreállíthatók. 2022 szeptemberében TSMT terapeuta lettem. Egy hosszú és nehéz képzés ez. Rengeteget tanultam. A képzést Budapesten végeztem el, ami számomra nagy kaland volt. Mit kapott ezáltal az óvoda? Egy szakembert, aki képes felismerni az organikus éretlenség jeleit, egy szakembert, aki tisztában van az idegrendszeri éretlenség tüneteivel, valakit, aki a TSMT vizsgálati módszerével a Longikiddel képes eredményt feltárni az idegrendszerről, majd fejleszteni tud. A TSMT terapeuta végzettség megszerzésével párhuzamosan folytak a tanulmányaim a Kodolányi János Főiskola, közoktatási vezető és pedagógus szakvizsga szakán is. Elmondhatom, hogy 2023.. januárjában közoktatási vezető pedagógus szakvizsgát szereztem, és nem csak megbízott vezetője lehetek az intézménynek. Miért volt erre szükség? Mert a 2022/2023-as nevelési év ismét változást hozott az intézmény életébe. Mégpedig azt, hogy kiváltunk a társulásból, és az ovink önálló intézményként folytatta a működést, 59 gyermekkel, 8 alkalmazottal, és az óvoda intézményvezetője pedig én lettem. Mely hatalmas elismerése az eddigi munkámnak, de hatalmas felelősség is. Mit vállaltam? Azt, hogy bizonyítanom kell, és bizonyítani akarok magamnak és mindenkinek, aki bizalmat szavazott Nekem, és azoknak is, akik fiatal korom miatt kételkedtek bennem. Folyamatosan gondolkozok azon, hogy tudnék, mint vezető egy olyan intézményt magunkénak tudni, ami olyan lehetőséget nyújt, ami egyedülálló. Mint óvodapedagógus, folyamatos szakmai megújulásra törekszem. Erre ösztönzöm a kolleganőimet is. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy szeretnék valami forradalmit, egy olyan lehetőséget biztosítani a gyermekeknek, amely a mai világban a megoldás lehet. Mint leírtam TSMT terapeutaként fejleszteni tudom őket, de a gyógytestnevelést is nagyon fontosnak tartom, ezért jelenleg a MATE kaposvári Campusán végzem a „Gyógytestnevelés az óvodában és iskolában” szakirányú továbbképzést. És ezzel mi a célom? A 2023/2024-es nevelési évtől kezdődően én szeretném a gyógytestnevelést oktatni az óvodában, mégpedig szenzomotoros mozgásfejlesztéssel ötvözve. Azt gondolom, hogy ez remek lehetőség lesz. A gyermekek már ismernek, elfogadnak és így egy közvetlen kapcsolat útján valósulhat meg a fejlesztés. Bízom abban, hogy a gyermekek hátrányai kompenzálódnak, és példát tudok mutatni óvónőként a kollegáimnak, vezetőként pedig másik óvodáknak. Mióta intézményvezető vagyok, rengeteg újítást vezettem be. Lehetőségeket igyekszem kihasználni, vendégelőadókat hívok, az évente két alkalommal megrendezésre kerülő jótékonysági bálon befolyt összegből. Munkatársaimmal az együttműködést igyekszem tökéletesíteni. A nevelés nélküli munkanapokon szervezett értekezleteken az önismeret kibontakoztatása a cél, és az, hogy megismerjük egymást. Próbálok rugalmas lenni. A sok év alatt, amit először passzív óvodai tagként, később pedig aktív óvodai tagként éltem meg, utat mutatott nekem. És mivel folyamatosan figyeltem, és nyitott szemmel jártam, elraktároztam olyan dolgokat, amiket mindenképp követni szeretnék, és olyanokat is, amiket mindenképp szeretnék elkerülni. Sok-sok apróság adja a kerek egészet, és hiszek abban, hogy egységben az erő, és együtt minden sikerülhet! Azzal, hogy 33 évesen szakvizsgával rendelkező, óvodapedagógus, tanító, TSMT terapeuta és közoktatási vezető vagyok, nem értem el a célt. És még akkor sem, ha nyáron megszerzem a gyógytestnevelő diplomát. A célom az, hogy valami olyat alkossak, amivel sorsok válnak jobbá, valami olyat, ami példa lehet, amit követnek! Ettől lennék igazán büszke! Nyitott vagyok bármire! És tudom, hogy a tanulás egy életre szóló folyamat, ami sosem érhet véget! Pár évvel ezelőtt kaptam egy idézetet, amit megőriztem, és amikor vezető lettem bukkantam rá. És egy jelnek fogtam fel. Mára ez a mottóm: „Vezesd őket, utat ne tévessz, S magadhoz mindig hű maradj, Mert élen állsz, és messze látszol, Sose feledd: példa vagy!
A munkához alázat kell, ami sosem múlhat el. A gyermek egy ártatlan lény, sosem tehet semmiről, ezért a feltétel nélküli elfogadás és szeretet az, ami minden pedagógus feladata. Bízom benne, hogy óvodánk olyan innovatív intézmény marad, ahol a gyermekek érdeke elsődleges. Bízom abban, hogy jól érzi magát itt gyermek és felnőtt egyaránt. Törekszem arra, hogy pályám során folyamatosan fejlődjek, szakmailag és emberileg egyaránt. Hiszem, hogy annak ellenére, hogy fiatal vagyok, lehetek jó vezető. Minden döntésemet alapos átgondolás előzi meg, és a higgadtság járja át a mindennapjaimat! Ha újra pályát kellene választanom, én akkor is óvodapedagógus lennék!
Nevelni annyit tesz: Hinni a változásban!
