A találkozó
Egyszer, vagy 6-7 évvel ezelőtt, emailt kaptam egy régi óvodásomtól, hogy ovis találkozóra hívnak, nagyon szeretnék, hogy ott legyek. Azt hittem rosszul látok, annyira meglepő volt az egész, de igent mondtam. Ezután tömegesen jöttek az üzenetek, mind-mind írtak, hogy hányan leszünk, hol találkozunk, meg de jó lesz. Akkor értettem meg, hogy ők tartják egymással a kapcsolatot, pedig számításom szerint már 35-36 évesek.
Amikor abban az óvodában dolgoztam, már gyógypedagógus is voltam, így a főnököm nagyon örült, hogy az összes problémás gyereket az én csoportomba teheti. Az óvónő párom kiváló volt, a daduskánk meg egyszerűen csodálatos, fél szavakból értettük egymást, sőt néha tekintetből is. Közeledett a találkozó, és egyre azon törtem a fejem, hogy létezik, hogy kíváncsiak ránk, a felnőttekre, és így fontosnak érzik a régi ovis életüket. Egy étterem különtermében gyűltünk, akkor már tömegesen, ölelés, puszi, nevetgélés, kiabálás meg minden. Kicsit féltem, hogy majd megismerem-e őket, de nem volt gond. Kíváncsian kérdeztem tőlük, hogy „Ti még emlékeztek az ovira?”, amire tömegesen kiáltották: „Naná!” „Na, akkor meséljetek! Hogy is volt?” Egymás szavába kaptak, mindenki mondani szerette volna.
A fürdések! Az óvodának volt egy nagyjából 5 méter átmérőjű medencéje, amiben 25-30 centi víz volt. Minden csoport választhatott időpontot, a miénk az utolsó volt. A víz langyos volt, a medence betonpaddal körbe kerítve, lábat lógatni lehetett, vagy beleülni, belefeküdni. Egyik sem túlságosan szórakoztató. Mi mást gondoltunk ki. Daduskánk kikészítette az összes törölközőt, mi óvónők szintén fürdőruhát húzva, körbeültük a medencét. Egyik felén a fiúk, szemben pedig a lányok. Jött a fröcskölési verseny. Aztán térfélcsere, újabb fröcskölés. Voltak egyéni és csoportos fröcskölések. Kiabálás, drukkolás, ujjongás. Garantáltan vizes lett mindenki, és a mi fürdésre kapott 20 percünk pillanatok alatt elszállt. A maradék vizet pedig Pista bácsi naponta leengedte, így nem ment kárba semmi sem.
A hóemberek! Akkoriban még esett a hó, reggel és délelőtt is havazott, jó vastag, tapadós volt a hó. Hárman felnőttek is beöltöztünk a gyerekekkel együtt, és kezdődött a hóember építés. Mire az ebédre be kellett mennünk, már öt gömbölyű hóember állt a csoport ablaka előtt. Amíg ők aludtak, mi vízfestékkel kifestettük őket, volt nadrágjuk, szoknyájuk, felsőjük és arcuk is. Felkeléskor mind az ablakhoz rohantak, és örömmel nézegették.
A madár! Egy nap egy nagytestű, fehér arapapagáj szállt a csoport füvére, csipegetett, mászkált, aztán beröppent a csoportba. Legnagyobb meglepetésünkre megszólalt. „Szia! Puszi!” Hát volt ott hancúr! Mindenki oda volt érte! Nem félt a sok gyerek közt, sőt hagyta, hogy simogassák. Daduskánk, mert ő minden csodára képes volt, másfél óra alatt szerzett egy megfelelő kalitkát, ételt és itatót is, így velünk maradt Pali,, a madár. Nagy nevetségeket okozott néha, amikor kiabált: „Esztííí, van már ebééd?”
A tornaterem! Amikor beállt az ősz, és már nem letett kimenni délutánonként, a két csoport közti lépcsőházban kialakítottunk egy „tornatermet”. A csoport nagy része fiúkból állt, szükséges volt, hogy kimozoghassák magukat. A fölszerelés két szőnyegből és egy labdából állt. A gyerekek választhattak uzsonna után, a csoportban maradnak, vagy átöltöznek tesi ruhába, és mehetnek mozogni. Először még maradtak a csoportban. Később már mindenki átöltözött. A kidobó volt kedvenc. Újra meg újra játszották. A szülők azzal szembesültek, hogy a gyerekek sorra kérték őket, később jöjjenek értük.
A kocsi! Egy ismerősöm fölajánlotta, hogy egy műszakilag kivénhedt, de külsőre még jól kinéző amerikai autót adna a csoportomnak. Napokig imádkoztam a főnökömnek, hogy engedje, végül ráállt. Úgy biztosítottuk be, hogy baleset ne lehessen, hogy a két hátsó ajtót bezártuk, a két elsőt lánccal kikötöttük a két oldali fához. Nagy siker volt, játszottunk utazást, bevásárlást, taxizást, játékpénzzel lehetett fizetni, sokszor 10-12-en kucorogtunk benne, de olyan is volt, amikor bealudt valaki benne. A játékpénzek jól jöttek a fagylaltok és sütemények kifizetésekor is, …
… a homokozóba vizet is lehetett vinni, így készültek, sőt a fiúk várának árkát ki is fóliáztuk, hogy megmaradjon benne a víz.
A kinn alvás! Nagyon meleg nyári nap volt, már ebéd alatt is éreztük, hogy mindenkiről szakad a víz. A panelben megáll a hőség, ilyen melegben képtelenség jól aludni. Kimentem az udvarra és megnéztem, milyen idő van kinn, a nagy fa alatt. Isteni! Aztán a gyerekekhez fordultam. „Ki akar a fa alatt aludni?” Mindenki akart. Közösen kivittük az ágyakat, letelepedtünk az árnyékban, és ez így ment minden nap. Csak esőben maradtunk benn.
A Robi! Egyik nap jött hozzánk egy új fiú. Az anyukájába kapaszkodott, látszott, hogy nem szeretne bejönni. Amikor az anyja elment, ránk nézett, odaugrott az akváriumhoz, kikapott egy halat belőle és széttaposta. Valamennyien megdöbbenten néztük. Akkor azt mondtam neki, hogy nagyon sajnálom a halacskát, de biztos nagyon haragudott rá. „Nem haragudtam rá.” – felelte. „De miránk haragszol ugye?” „Haragszom.” -válaszolta. „Azért, mert itt kell lenned, és nem ismersz minket. Mi nem haragszunk rád, majd ismerkedünk.” Aznap senkivel nem játszott, az ebédet nem ette meg, ebéd után hazavitték. Ebéd után a lefekvéskor leültem beszélgetni a gyerekekkel. Elmondtam nekik, hogy Robi nem rossz, sok helyen bántották, és elfelejtett szeretni, nekünk kell újra megtanítani. Arra kértem őket, holnapra és utána is, találjanak ki valamit, amit Robinak fognak mondani. Ilyeneket, hogy „tetszik a pólód”, „szívesen játszanék veled”, „neked is átadom a kocsim”, „rajzoljak neked valamit?”. Mi meg felnőttek figyeltük minden pillanatát, mikor lehet valamiért megdicsérni. Ha valami jót csinált, azonnal reagáltunk rá. Néhány nap múlva megbeszéltük Pista bácsival, a kertésszel, hogy jöjjön be a csoportba, és kérdezze meg, ki tudna neki segíteni slaggal locsolni a füvet. Robi is jelentkezett, őt választottuk. Robi mindent igyekezett csinálni, ahogy Pista bácsi mutatta, már tényleg megérdemelte a dicséretet. És lassan megismertük a kedves, aranyos Robit. Később a locsolási lehetőség fantasztikus motivációvá vált a csoportban, mindenki locsolni akart. Robi együtt jött velünk kirándulni, bográcsozni, állatkertbe, vonatozni, bábszínházba és koncertre.
A vacsora során egy volt óvodásom megkérdezte tőlem, hogy csináltam, hogy Robi átalakult. A válaszom az volt, hogy nem én csináltam, hanem ők. Nélkülük, én egyedül, semmit sem értem volna. Ott voltak együtt, már felnőtten előttem, sokan már anyák, apák. Mindannyiukat az óvodai emlékek hozták újra össze, büszke voltam, és kivételesnek éreztem magam. A találkozó után még sok minden eszembe jutott a régi időkből. Aznap este jó érzéssel feküdtem le, melegebb, simogatóbb volt a takaróm.
