4.

Gyermekeink világa

„Az óvodában adódó konfliktusok kezelése, jó gyakorlatának bemutatása” – jó téma. Nagyon jó téma! Minden napra ad gondolkodnivalót. Konfliktusból konfliktusba bukdácsolunk. Van, aki bírja, van, aki nem. Van, aki tudja kezelni, van, aki belerokkan. Orvosság? A válasz nagyon nehéz. Már a születésnél kezdődhet a konfliktus sorozat. Mi van, ha minden vágyunk egy fiú gyermek, és lányunk születik? Vagy fordítva. Szeretnénk, ha hozzánk hasonló lenne, de tiszta nagyapja! Szeretnénk, ha zenét tanulna, de botfülű! El tudjuk-e fogadni a gyermeket úgy, ahogy van, vagy egy vágyképet kergetünk magunk előtt egy életen át? Szülőként meddig jutunk el gyermekünkkel közösen az óvodába lépésig? Tud-e az óvónéni eleget az előzményekről? Kialakult-e a bizalom a szülők és az óvodapedagógusok között, az óvodapedagógus elfogadja-e olyannak a gyermeket amilyen? Sokáig lehetne még sorolni azokat a kérdéseket, amelyekre a válaszok nyomán elindulhatunk egy békésebb, konfliktusmentesebb úton, de erre ma nincs idő, türelem, tolerancia, együttérzés. Nincs önismeret. Indulatok, előítéletek vannak. Akkor mégis hogyan?

Több, mint harminc éve dolgozom óvodapedagógusként, Budapest környéki településen. Óvodánkba a szó jó értelmében átlagos családok átlagos gyermekei járnak, ami az életkörülményeiket illeti. A szülők legnagyobb részének van munkája, lakáskörülményei rendezettek. Az „átlagos” szó használatát itt be is kell fejeznem. Ma már sem gyermek, sem szülő nem nagyon tud belesimulni szűkebb vagy tágabb környezetébe. A szülőknek gyakran esik nehezükre az alkalmazkodás az intézmény szabályaihoz, működésünk rendjéhez. A gyermekek kétharmad része küzd valamilyen magatartási, viselkedési, beilleszkedési vagy „tanulási” nehézséggel. Ezért nincsenek átlagos helyzetek, nincsenek rutin megoldások. Egyéni, személyre szabott bánásmód, nagyon sok türelem, empátia, elfogadás, szakmai és pszichológiai felkészültség szükségeltetik. A mai gyermekeknek nincs könnyű dolguk, már az óvodában sem. Nálunk lassan egy évtizede minden csoportban harminc gyermeket látunk el. Egész nap el kell viselniük az állandó alapzajt, folyamatosan alkalmazkodniuk kell a szabályokhoz és egymáshoz. Elfáradnak nap végére. Alig van alkalmuk szabadon választani és dönteni, mindig tekintettel kell lenniük valamire vagy valakire. Így aztán egyáltalán nem csoda, ha a konfliktushelyzetek naponta ismétlődnek. Nagyon kell ismernünk a gyermeket és önmagunkat ahhoz, hogy mindezek ellenére békében tudjunk egymással élni. Gyermek a gyermekkel, gyermek a felnőttel. A felnőttnek tudnia kell: ő a felelős a gyermekért. Ő a minta, a példa, amit a gyermek követ. A gyermeki viselkedés gyakran tükör, amiben szembesülhetünk, szembesülnünk kell saját magunkkal. Ha elfogadjuk magunkat, akkor a gyermek is elfogad bennünket. Súlya lesz szavainknak, tetteinknek. Figyelnek és hallgatnak ránk. Mindig.

Gyönyörű februári nap van. Ma van a farsang. Mindenki jókedvű, sokat nevetünk, jók a jelmezek. Odakint szikrázó napsütés, és félméteres a tegnap esett hó. A gyerekek kérlelni kezdenek bennünket: menjünk ki az udvarra! Nem kell kétszer kérni. Mi, felnőttek is élvezzük a friss levegőt, a játékot a hóban. A másik csoportba jár „Anti” és „Béla”, mindketten három év körüli kisfiúk. „Bélán” nem látszik, hogy már három éves. Külső jegyei alapján maximum két és félévesnek látszik, olyan „kisbabás”. Nem is igen érzi még jól magát az oviban. Háttal egy fának támaszkodva áll, bánatosan néz maga elé. Hat-nyolc csoporttársa hangos, jókedvű kiáltásokkal fut ki az épületből. „Anti” kiválik a csoportból, odaszalad „Bélához” és ész nélkül ütni, rúgni kezdi. Agresszíven és erővel. „Béla” a döbbenettől másodpercekig néma, aztán kétségbeesve zokogni kezd. Távol állok tőlük, ezért szinte üvöltve: „– Hagyd abba!” rohanok feléjük. „Anti” addig üti, amíg oda nem érek. Agyamat elborítja a „lila köd”. Sokkol a látvány. Olyan éles az ellentét az előző percek hangulatához képest, hogy alig kapok levegőt. Annyira sajnálom „Bélát”, aki teljesen védtelen és kiszolgáltatott társa oktalan és indokolatlan agressziójával szemben, hogy folynak a könnyeim. Elkapom Antit” anorákja gallérjánál és a dühtől fuldokolva, fél kézzel kicsit megemelve (a lába nem mindig éri a földet) beviszem az épületbe. Teljes hangerővel üvöltve lehordom mindennek, ami a számon kijön. Nem kontrollálom indulatomat, szabad utat adva csak mondom és mondom: „hogy lehet ilyet tenni, tudom, hogy a másik gyerek semmi okot nem adott arra, hogy te megüsd, ezt nem úszod meg szárazon, elmondom a szüleidnek és most büntetésből levetkőzöl, bent maradsz, ne kerülj a szemem elé, mert nem tudom, akkor mit teszek!” Ekkor már félelemmel néz rám, de még próbálkozik: „Te nem is vagy az én óvó nénim!” – mondja „Ez igaz” – válaszolom – „de csak én láttam, hogy mit tettél, én döntök, bent maradsz!” Beszéd közben lerángatom róla a sapkát, sálat, kesztyűt, csizmát, anorákot és átadom egy dadus néninek, hogy vigyázzon rá. Visszamegyek az udvarra, „Béla” már nem sír, de amikor meglát futni kezd felém, amikor odaér, átöleli a lábamat. Nem szól semmit, csak szorítja a lábam, Én pedig döbbenten állok, szorítom a kezét és fogalmam sincs arról, mi történt velem? Hogy fordulhatott ez elő, hogy ész nélkül üvöltök egy gyerekkel, berángatom az udvarról, nem is tudom, honnan volt erőm fél kézzel bevinni. Egyszerűen nem értem! Napokig nem tudok szabadulni a lelkiismeretfurdalástól, beszámolok „Anti” anyukájának a történtekről. A gyerekkel kerüljük egymást. Nem bírom elviselni az ilyen nagyfokú és céltalan gyermeki agresszivitást. „Béla” arca pedig kísértetiesen emlékeztet a saját fiam kiskori vonásaira. A kettő együtt lehetett az oka elborulásomnak. Lassan nyugszom meg, nyomaszt az emléke, mert átléptem egy határt, amit nem lett volna szabad. Már május végén tudjuk, hogy szeptembertől „Anti” és „Béla” is az én csoportomba fog járni. Kerülgetjük egymást „Antival”, de nem nagyon beszélgetünk. Én folyamatosan figyelem, amikor csak alkalmam van rá. Gyönyörű arcú, átlagon felüli értelmi képességekkel rendelkező gyermek. A nyári szünet előtti héten nem bírom tovább, mellé ülök az udvaron a padra.

Szünet után az én csoportomba fogsz járni, tudod?

– Tudom! Nem vagyok boldog tőle!

Négy éves! Ha látták volna az arcát! Kitört belőlem a nevetés, lassan elmosolyodott ő is.

Mindig úgy fogsz kiabálni velem? – kérdezte

Nem! Soha többet, megígérem! – mondtam

Én sem fogok többet verekedni, és is megígérem!

Ő lett a legkedvesebb gyermekem a csoportban. Hihetetlen érzelmi és értelmi intelligenciával bírt. Többször visszatért beszélgetéseinkben erre a témára. Elmondta, hogy nem tudja miért verte meg „Bélát”. Nem is fordult elő soha többet ilyesmi vele. Néhányszor az orrom alá dörgölte, hogy én nagyon csúnyán beszéltem vele. Ezt én mindig elismertem, ugyanakkor emlékeztettem rá, ő pedig minden ok nélkül verte meg „Bélát”. Ezt ő sem tagadta. Jobban szerette a felnőttek társaságát, mint a gyerekekét. Nem nagyon lett barátja, csak egy. Hogy kicsoda? „Béla”! Ő egy év múlva nem is emlékezett a történtekre. „Anti” ma már elmúlt tíz éves, csak nagyon ritkán látjuk egymást. Ilyenkor hozzám szalad, átölel, puszit ad, én pedig nagyon boldog vagyok!

Az eset után belemélyedtem a szakirodalomba, általában az agresszió, célzottan a gyermekkori agresszió témájába. Nagyon sokat tanultam Ranschburg Jenő és Csányi Vilmos könyveiből. Elhatároztam, hogy sokkal tudatosabban figyelek magamra, indulataimra, érzelmeimre. Nem akartam még egyszer ilyen helyzetbe kerülni, mert nagyon bántott a lelkiismeret. Mindig egyenrangú partnerként tekintettem a gyermekre, soha nem akartam „felnőttégemmel” visszaélni, pláne nem megfélemlíteni őket. Megtanultam magamról, hogy kiegyensúlyozottságom, testi-lelki „fittségem” (szerintem ez nélkülözhetetlen) nagymértékben függ attól, hogy tudtam-e eleget aludni, mozogtam-e eleget, volt-e időm kikapcsolódni, feltöltődni, felkészülni az épp aktuális feladataimra. Ezért mindig a számomra optimális időben fekszem le, minden nap mozgok legalább fél órát a szabad levegőn és mindig időben kezdem el a felkészülést. Ehhez önfegyelem kell, de ez nem jelent rugalmatlanságot. Egyszerűen megtanultam magamról, hogy csak így tudok jó közérzettel, koncentráltan és eredményesen dolgozni. Nagyon jó érzés, hogy nem kell félnem attól, mi lesz, ha még egyszer „elveszíteni, a fejem”, mert jó esély van rá, hogy ez többet nem fog velem előfordulni, legalábbis gyerekekkel szemben nem. Megtanultam, hogy az agresszió mindannyiunk személyiségében jelen van, pedagógusként meg kell tanulni bánni vele. Ehhez a legjobb eszköz a tudatos figyelem, a megelőzés, a feszültségek oldása. Egyéni bánásmód, feltétel nélküli elfogadás (ami nem egyenlő a passzív elviseléssel!) előbb-utóbb meghozza a maga gyümölcsét!

Hogyan lehet általában megelőzni a konfliktushelyzetek kialakulását, vagy a napjainkban tapasztalható nagymértékű fokozódását? Bizony ezt is már óvodás korban kell kezdeni! A történet három éves. Gyermekeim nagycsoportosok, hetedik évükben vannak. Korán reggel hárman vagyunk a csoportszobában, „Peti”, „Feri” és én. Legózunk. Ők építenek, én szortírozom az apró darabokat. Egyszer csak „Peti” minden előzmény nélkül megszólal: „Útálom a cigányokat!” Megdermedek, bambán nézek magam elé, „Feri” cigány származású. Nem reagálok. „Peti” újra megszólal: „Útálom a cigányokat!” „Ferire” nézek, aki már hang nélkül, félig becsúszott az asztal alá. „Ferit” is?” – kérdezem, most már „Petire” nézve. Elkerekedik „Peti” szeme: „Miért utálnám „Ferit”, hiszen a barátom!” – mondja. „Pedig ő is cigány!” – válaszolom. Szinte hihetetlen, de ugyan azzal a mozdulattal, mint az előbb „Feri”, ő is becsúszik az asztal alá, az arca láng vörös! „Feri” visszacsúszik rendes ülő helyzetébe a széken és megkérdezi, előveheti-e a másik doboz legót is. „Peti” előzékenyen ugrik: „Majd én idehozom!” – és már szalad is. Nyílik az ajtó, érkezik a következő gyermek, a pillanat elmúlt. „Feri” szemmel láthatóan megkönnyebbül, „Peti” készségesen mutatja neki a többi legót. Legalább fél óra eltelik, mire úgy-ahogy összeszedem magam. „Peti” és „Feri” naponta játszik egymással, barátok. Hasonló az érdeklődési körük, azonos játékokat részesítenek előnyben, sorban álláskor a legtöbbször egymással alkotnak párt. Mi volt ez az egész? „Peti” biztosan nem tudta, hogy „Feri” cigány származású, ezt pontosan leolvastam döbbent arcáról. „Feri” pedig nem először találkozott „cigányozással”, ez biztos, mert ő nem döbbent volt, hanem SZÉGYELLTE magát! Istenem, hét éves gyermek! Vajon az a felnőtt, aki „Peti” füle hallatára értekezett a cigány származású emberekhez fűződő érzelmeiről, tudta-e, mit beszél? Ha lennének jövőbe látó képességei és ezt a párbeszédet „előre” végig hallotta és nézte volna, akkor is bevonja a gyereket ebbe a témába?

Ugyan ez a csoport, néhány nappal később. „Dani”, hetedik évében levő, nagyon értelmes kisfiú. Nagyon érdeklik a katonák, harcok, csaták, háború. Szerencsére nem minden nap akar „háborúsat” játszani, de gyakran nézegeti azokat a könyveket az oviban, amikben katonás képek vannak. Egymás mellett ülünk, beszélgetünk. Mátyás király, Fekete Sereg a téma. Egyszer csak minden átmenet nélkül, határozottan közli velem: „Gyűlölöm a zsidókat!” (Az idézet szószerinti!) „Tessék?”- kérdezem dermedten. Gondolkodás nélkül, a világ legtermészetesebb hangján ismétli: „Gyűlölöm a zsidókat! Kirabolják az országot!” – mondja. „Kik azok a zsidók?” – kérdezem. „Nem tudom!” – válaszolja. „Ismersz zsidó embert?” – kérdezem. „Nem!” – mondja határozottan. „Tudod mi a vallás?” – kérdezem. „Nem, mi az?” – kérdez vissza. Felidézzük a karácsonyt, erre fűzöm fel az információkat, hiszen az ajándékot neki is a Jézuska hozta. Érti, amiről mesélek, nagy a világ, több földrész, sokféle ember, sokféle vallás. Mi, ő és én katolikusok vagyunk, Magyarországon és a világban sokféle vallású ember él, köztük zsidók is. Érti. Több kérdése nincs, De nem mozdul, gondolkodik. Én annyira szeretnék segíteni, de a korának megfelelő információkat már megosztottam vele, és láthatóan nem tud tovább lépni, hiszen csak áll az asztalnál. „Tudod – ha majd már nagy iskolás fiú leszel, elmúlsz tíz éves, akkor az iskolában lesz egy tantárgy, a neve történelem. ha arra nagyon odafigyelsz, akkor nagyon sok mindent meg fogsz tudni a világról, az emberekről, a vallásról. Jó lesz? „– kérdezem. Már mosolyog: „Jó!” – mondja, aztán felpattan és elszalad játszani. Vajon a felnőtt, aki beszámolt neki a zsidó származású emberekkel kapcsolatos érzelmeiről, végiggondolta, mit beszél?

És ha most bárki azt gondolja, hogy a fenti két történet csak kitaláció, de minimum túlzás, és csupán az írói fantázia szüleménye, akkor sajnos mindenkit ki kell ábrándítsak! A leírtak gyakorlatilag szószerinti idézetei valóságos történeteknek. A mai gyermekek általában rendkívül jó értelmi képességekkel rendelkeznek, nagyon érdeklődőek, sok csatornán keresztül jutnak információkhoz, amit úgy szívnak magukba, mint a szivacs a vizet. Ugyanakkor magukra hagyjuk őket a frissen szerzett tudásanyaggal, a feldolgozást, megértést nem segítjük. Kontroll nélkül nézik a különböző tv csatornák adásait. A valóság show-k idején, négy hetedik évében járó fiú megbeszélte egymással: ha két nő szereti egymást, őket leszbikusoknak hívjuk, ha két férfi, őket melegeknek. Ekkor a legokosabb megszólalt: „Csak azt nem tudom, ha egy fiú és egy lány szerelmesek egymásba, azt hogy hívjuk?” Megmondtam nekik, a heteroszexuális kifejezést még nem hallották. A kora délutáni műsorokban azt látják, hogy emberek üvöltöznek egymással, összeverekednek, és nincs a közelükben egy felnőtt, aki elmondaná nekik, hogy ez nem normális, és eltüntetné a tv távirányítót a közelükből! Pedig azzal, hogy minden nap ilyen jelenetek játszódnak le a gyerekek szemei láttára, azt „üzenjük”, ha bajod van valakivel, ordíts teli torokból, káromkodj, üsd, vágd! (Nem írhatom le a gyerekek által rendszeresen használt káromkodó szavakat, mert nem bírja el a nyomdafesték!) Csoda, ha nem tudják indulataikat, feszültségeiket kezelni? Csoda, hogy nem tudnak másokra tekintettel lenni, és csak saját igényeik azonnali kielégítését akarják és várják el tőlünk, felnőttektől? Mi, a felnőttek, pedig túlságosan sokszor vagyunk teljesen tehetetlenek már a három év körüli gyermekekkel is! Ez persze frusztrál minket, ezért jó hosszú ideig tehetetlenül tűrjük gyermekeink korlátlan „hatalmát” felettünk, és amikor tele a pohár, akkor üvöltünk, káromkodunk és gyakran ütjük is gyermekeinket. (Figyelem! Minta: a délutáni tv adásból! Amit – jaj – gyakran együtt nézünk!) Ugyanezek a gyermekek egy jól felkészült, önmagában biztos, kiegyensúlyozott életet élő, önismerettel és önfegyelemmel rendelkező óvodapedagógus mellett, ahol életkori sajátosságaiknak megfelelően, napirend szerint, életkoruknak megfelelő tevékenységek biztosításával, pontosan meghatározott és következetesen betartott szabályok és keretek között, mégis jól tudnak működni! Tudnak alkalmazkodni, elfogadják a kijelölt határokat, mert biztonságban érzik magukat. Ha az óvódapedagógus szakmailag képzett és elég figyelmes, akkor úgy állítja össze a gyermekek napirendjét, hogy legyen idejük az elmélyült játékra, minden nap kellő ideig mozogjanak szabad levegőn. Odafigyel az étkezésükre, időben megtanítja őket önmaguk ellátására, jól kialakítja és begyakorolja, azaz szokássá mélyíti a megfelelő higiéniás tevékenységeket. Tiszteletben tartja a gyermeket, a gyermeki személyiséget! Ez nem csak frázis! Ha én tisztelem őt, elfogadom egyéni sajátosságait, MINDIG a megfelelő hangnemben beszélek vele, figyelek rá, akkor ő is figyelni fog rám, ő is MINDIG a megfelelő hangnemben fog beszélni velem. (Ha felnőttként néha mégis botlok, az így nevelt gyermek mindig megbocsát! Lásd: első történet.) A gyermekek közötti konfliktusokat mindig figyelemmel kíséri, a megfelelő megoldásokat személyes példaadással demonstrálja. A megoldások kulcsa és felelőssége mindig a felnőtt kompetenciájába tartozó feladat. Tudom, hogy ezek nyilvánvaló dolgok, legalábbis annak tűnnek, csak a be- és megtartásuk kérdéses! Ezeken kell először gondolkodni, és változtatni a már kialakult, rossz szokásokon, beidegződéseken, ha a konfliktushelyzeteket szeretnénk csökkenteni és megelőzni.

Hogyan tudunk az alapvetések megfogalmazásán kívül, gyakorlati segítséget nyújtani gyermekeinknek és szüleiknek? A mi nevelőtestületünk nagyon sokat foglalkozott és foglakozik ezzel a témával. Óvodapedagógusaink szakmai és nevelő munkáját már hosszú évek óta leginkább befolyásoló tényező, a nagyon magas csoport létszám és a magatartási problémákkal küzdő gyermekek számának folyamatos emelkedése. Ennek a problémahalmaznak a kezelésére megvizsgáljuk az általunk biztosított, szabadon választható tevékenységek körét is. Miből kellene több, miből kellene kevesebb, illetve milyen más tevékenységeket vegyünk még be a választékba? Olyan tevékenységeket kerestünk, amik elsősorban a gyermekek kiegyensúlyozottságát, lelki békéjét, harmóniájának megteremtését szolgálná, ugyanakkor képességeik, készségeik fejlesztését is biztosítaná. Úgy véltük, a néphagyományok őrzése, a kézműveskedés, a népi gyermekjátékok, az úgynevezett „jeles napok” mentén haladás olyan tevékenységeket biztosítanak gyermekeinknek, amik minden érzelmi, értelmi és fejlődési igényüket kielégítik. Ezért az elmúlt nevelési évben a településünk összes intézményében dolgozó kézműves mestert „kölcsön kértük” a többi óvodától. Így minden héten három napot nálunk töltött, részt vett minden csoportunk életében. A gyakorlatban mutatta be az általa kidolgozott és összeállított „Néphagyományok és kézműveskedés az óvodában” című programját. A programot teljes siker koronázta! A gyerekek nagyon szerették a tematika biztosította tevékenységeket. Az eredményről a csoportok tanévzáró ünnepein mindenki meggyőződhetett. Nagy öröm volt látni a gyerekek felszabadult bemutatóit, boldogan játszották el az énekes népi, gyermek és körjátékokat, táncokat, csúfolkodókat, csújjogattak és mindezekről komoly tudásanyagot tároltak és tárolnak a fejükben. Nagy tanulság volt számunkra, hogy még a XXI: század elején élő, mindenféle technikai újdonsággal körbevett gyerekekre is milyen elementáris hatást gyakorolt múltunk szokásainak megismerése. Ennek a programnak a jegyében, a nevelési év során minden ünnepi alkalomra, meghívtunk egy-egy, településünkön működő, művészeti csoportot (énekkarok, tánc csoportok több műfajból, zeneiskolai tanárai, diákjai), sportág bemutatót szerveztünk, hogy a hozzánk járó gyermekek és szüleik megismerkedhessenek lakóhelyünk nagyon gazdag kulturális, művészeti és sport életével, kapjanak mintát a szabadidő hasznos eltöltéséhez. Az új elemek beemelésétől azt reméljük, hogy a hozzánk járó gyermekek és családjaik felfedezik maguknak azokat a közösségteremtő erőket, hagyományokat, szokásokat és újdonságokat is, amelyek erőt és hitet adnak a mai, gyakran kapaszkodó nélküli világban. Olyan emberi kapcsolatok kialakítását szeretnénk elősegíteni, amelyek által mindannyian jobbá válhatunk és gazdagodhatunk. Olyan értékeket képviselünk és közvetítünk, amelyek segítenek gyermekeknek, szülőknek, munkatársaknak helytállni a mindennapi életben. A helytálláshoz nélkülözhetetlen a lelki és a testi egészség egyaránt. Ha mindezekre gondolva végezzük munkánkat – ami először persze nehéz –, kellő türelem és kitartás van bennünk, komoly elszántsággal figyelünk elsősorban önmagunkra, a körülöttünk lévőkre, tudjuk és tesszük a dolgunkat, egyszer csak elkezd működni! Nem is mindig tudjuk rekonstruálni a pillanatot, csak arra eszmélünk: tegnap jó volt a gyerekekkel, szót értettünk szülővel, kollegával! Nem volt konfliktus, vagy ha kialakult az azt megelőző helyzet, akkor néhány csendes szóval, értő figyelemmel megelőztük, megoldottuk. Őszintén bíztatok mindenkit a „befelé” és a „kifelé” vezető útra egyaránt! Megéri!