Óvodai pillanatok egy óvodapedagógus szemével
Lassan megnyitom a csapot és engedem, hogy a langyos víz utat törjön magának a szappanhab között. Körömkefét ragadok és elkezdem vele sikálni a körmeimet. Minden nyomot alaposan el kell távolítanom. Nem maradhat semmi… Egy nyomrögzítő biztos, hogy túlórázna rajtam. Emberi testnedvek sokasága nyüzsög a bőrömön. A munkámból kifolyólag ez elkerülhetetlen… Nem, kérem szépen, ne tessék semmi rosszra gondolni. Nem bérgyilkos vagyok. Óvó néni.
A vér akkor került rám, amikor a szöszi kisfiú a csoportban éppen teríteni próbált. Apró kezeivel gondosan megfogta a poharakat tartalmazó kosarat, majd óvatosan egyensúlyozva, arcán büszke mosollyal vitte azt az asztalhoz. Csakhogy nem vette észre, amíg a csoport pillangó lelkű leányzója éppen a barátnőjével kacagva gombóccá gömbölyödve hempergett a szőnyegen. Na, ekkor történt a baj… Szőke hercegünk hatalmas lendülettel esett át pillangókisasszonyon, a poharak pedig győzelmi zászlóként repültek ki a kosárból. A mi hercegünk járt rosszabbul, mert míg pillangókisasszony csak megijedt a történtektől, addig a mi kis szöszink sajnos az esés során egy üvegszilánkba tenyerelt.
A lepkelány könnyeit nyeldesve, rémült tekintettel nézett rám, míg a szőke herceg férfiasan próbálta tartani magát, majd nála is eltört a mécses, miután meglátta a tenyeréből kibuggyanó vért. A többi gyerek feszülten figyelt, volt, aki már csak együttérzésből is rázendített a sírásra. A dajka nénink természetesen máris megjelent a teljes óvodai egészségügyi felszereléssel. A kis szöszink derekasan tűrte, hogy ellássam a sérülését, majd miután megnyugodott, oly büszkén indult társai felé, mint a győztes csatából visszatérő király. Arcán széles mosollyal, kezét a magasba emelve mutatta a sebtapaszt, mint győzelmi trófeát. A fiúk körbevették, áhítattal nézték a sérülést, szemükben nagyot nőtt a mi szőke hercegünk, egész nap ő játszhatott a legnagyobb markolóval.
Pillangókisasszony a lányok gyűrűjében még mindig könnyeit törölgette, s nem győzte nekem bizonygatni, hogy ő ezt egyáltalán nem akarta, és higgyem el, ő soha többet nem csinál ilyet. Könnytől áztatott arcát a vállamba fúrta, törékeny kis teste rázkódott a zokogástól. Ő ilyen, ismerem már, tudom, mennyire a lelkére veszi a dolgokat. Megöleltem a zaklatott kislányt, majd vigasztaló szavaimmal igyekeztem lelke törött darabkáit összerakni. Felitattam könnyeit az arcáról, s megnyugtattam, hogy sem a szőke herceg, sem én nem haragszunk rá. Miután kilelkiztük magunkat, lepkelányunk megnyugodva foglalta el a helyét a hölgykoszorúban, s hozzálátott a tízóraira kapott lekváros kenyér elfogyasztásához.
Apropó, tízórai. Gyorsan összeszedem a gondolataimat. A kisfiú az első asztalnál nem ihat tejet, ő csak vizet kaphat. Szükségem lesz továbbá legalább 5 szelet csupasz kenyérre. Igen, csupasz kenyérre, a gyerekek is így hívják, így is kérik. Merthogy valaki nem hajlandó megenni kérem szépen bármivel megkent kenyeret. A csupasz kenyér, na, az a menő. Hiába is tartok előadásokat arról, hogy mennyire fontos az egészséges étkezés, meg a vitaminok, meg a zöldségek, gyümölcsök… Nem érek el vele semmit. Futok még egy kört, gondolom, ha majd könyörgök egy kicsit, hogy csak egy falatot légyszi’, óvó néni kedvéért… Semmi reakció. A csupasz kenyér imádóknál nem érek el semmit. Tálalhatnék eléjük Michelin csillagos séfek által készített ételeket is, ők hanyag mozdulattal azt is félretolnák, s közölnék: „Kérem a csupasz kenyerem!”
Elképzelem a sokat tapasztalt séfek arcát az óvodás gyerekek reakciója láttán, s magamban jókat nevetek.
Hozzálátunk a tízóraihoz. Aki már nagyon éhes, az mohón falja a lekváros kenyeret, óriásit kortyol a teából. Van, aki még csak barátkozik a lekváros kenyér gondolatával, s van, akinek már a pólóján landolt a gyümölcsből készült eledel. Az egyik kisfiú éppen a frizuráját rendezgeti a lekvárral. A második asztalnál hangos sírásra leszek figyelmes. Amikor megfordulok, látom, mi a gond. A piros lekvár éppen az egyik kislány gyönyörű, jégvarázsos ruháján landolt. Elza haja már nem szőke, hanem vörös, Olaf a hóember sem fehér már, hanem inkább rózsaszín. A dajka nénivel alapított akciócsoportunk újra munkához lát. Szivacs, víz, mosószer, s megpróbáljuk a lehetetlen, maradéktalanul eltávolítani a ruhába ragadt lekvárt. Amíg a dajka néni a szivaccsal harcol a lekvár ellen, én kirohanok az öltözőszekrényekhez, és elővarázsolok a kislány hátizsákjából egy váltás ruhát. Beviszem, és gyorsan felajánlom a lehetőségét, hogy cseréljük át a piszkos ruhát erre. A kislány könnyein át ránéz a felkínált ruhára, majd miután felismeri, hogy ez tényleg az övé és egy újabb kedvenc mesefigura tekint vissza róla, már nem is foglalkozik a lekváros ruhadarabbal, örömmel vonul ki a csoportból, hogy átöltözzön.
Akciócsoportunk persze továbbra sem pihen, hiszen a tízórai alatt folyamatosan borul a tea, elfogy a papírzsebkendő, leesik a kenyér. Teljes harci felszereléssel várjuk, mikor, hol van ránk szükség.
Mikor befejezzük az étkezést és eltakarítjuk annak nyomait, készülődünk a mesehallgatásra. Vannak a türelmesek. Ők már a szőnyegen elhelyezkedve várják a mesét. Vannak, akik úgy gondolják, ők inkább az asztal alá behullott morzsákat szedegetik. Na, velük már kicsit nehezebb… Nem tudom, ki próbált már morzsagyűjtőket meggyőzni arról, hogy mesét hallgatni jobb… Higgyék el, nem egyszerű feladat. A morzsagyűjtők csapatának szent meggyőződése, hogy nincs az a mese a világon, ami érdekesebb lenne annál, mint az asztal alatt bujkálni és felcsipegetni egyenként a leesett kenyérdarabokat, majd galacsinná gyúrva azzal lövöldözni.
Tárgyalni próbálok a morzsagyűjtőkkel. Ehhez természetesen le kell ereszkednem az asztal alá. Ez többé-kevésbé sikerül. Ilyenkor mindig megfogadom magamban, hogy holnaptól tényleg elkezdek tornázni és kevesebb csokit eszem, kerülöm a szénhidrátot, hiszen ő nem a legjobb barátom.
Megkezdődik a tárgyalás a gyűjtögetők csapatával, mert persze, hogy ők többen vannak, én meg csak egyedül. Próbálok érvelni a mese mellett, természetesen hasztalan. Nincs más hátra, megszerzem a galacsinokat és kitessékelem az asztal alól a társaságot, akik végtelenül szomorúan nézik, ahogy a kemény munka árán megszerzett kenyérgolyók a kukában landolnak.
A türelmesek csapata lassan már nem méltó a nevére, hiszen amíg én a gyűjtögetőkkel foglalkoztam, addig az ő igazságérzetük is felébredt, s jogosan gondolva azt, ha a másiknak lehet az asztal alatt bujkálni, akkor ők miért ne nézhetnének be a babaszobába. Így a babaszobában már rotyog a leves, készül a krumplifőzelék a babáknak, 3-4 kislány vígan főzőcskézik. Közben valakinek eszébe jut, hogy ő nem ment ki a mosdóba, s miután ezt közli, mások is örömmel csatlakoznak hozzá. Amíg a dajka néni meggyőzi a lányokat, hogy korán van még az ebédet megfőzni, addig én kikísérem a mosdóba a többi gyereket. Az egyik kislány rögtön a csaphoz szalad, gyorsan óriási adat szappant nyom a kezébe majd megnyitja a csapot és a felhabosított szappanból óriási buborékot fúj. Természetesen mindig vannak, akik csatlakoznak ehhez a tevékenységhez.
Van, aki a törölközőjét keresi. Könnybe lábadt szemmel jön hozzám egy kisfiú, hogy nem találja az autós törölközőjét, pedig ő odatette, a csigabigához, hiszen az az ő jele. Akciócsoport újra munkában.
Árgus szemekkel nézem végig a törölközőtartót, próbálok a rengeteg autós, mesefigurás, színes anyag között elboldogulni. Figyelem a jeleket, hóember, lufi, papírsárkány, csigabiga…. Itt megállok. Tényleg üres. Közben a kisfiú már sír, benyúlok a zsebembe és a bekészített száz darabos zsepicsomagból átadok neki egyet (csak mellékesen jegyzem meg, nem túlzás a százas szám, a nap végére mindig kiürül a zsebem), megtörlöm az arcát és próbálom neki elmondani, hogy innen még egy törölköző sem tudott megszökni, egyiknek sem lett lába és sétált ki az épületből. Egyébként is, hogy jutna ki az ajtón, mikor azt mindig kulcsra zárjuk. Ezt meghallva a kisfiú kicsit megnyugszik, próbálja tartani magát, majd haladunk tovább a jeleket nézve, és egyszer csak megpillantjuk a szökevény autós törölközőt rárakva egy másik jelre. A törölköző és gazdája boldogan ölelik meg egymást, majd a huncut kis kéztörlőt felakasztjuk a megfelelő helyre.
Miután végeztünk a mosdóban és a csoportban is helyreállt a rend, végre hozzákezdhetünk a mesehallgatáshoz. A szőnyegen körbe ülnek a gyerekek, s most már valamennyien készen állnak a mesére. Az első pár mondat után látom, hogy néhányan elkezdenek másfelé figyelni. Hallom a papucsok tépőzárjainak cibálását, a felsők cipzárjainak húzogatását, flitteres pulóverek mintájának simogatását. Megpróbálok mindent bevetni. Játszom a hangommal, medveként brummogok, cicaként nyávogok, kismadárként csipogok. A gonosz szereplőknél ördögien kacagok, a jóknál lágy szellőként simogatok a hangommal. Mikor látom, hogy ez sem elég, már mutogatok is. Megpróbálom megjeleníteni a szereplőket egy-egy jellegzetes mozdulattal. A mese végére már olyan vagyok, mint egy dróton rángatott bábu, de valakinek ez sem elég. A gyerekek nagy része tátott szájjal figyeli az előadásom, de van, akinek még mindig érdekesebb a cipőfűzője. Ez van. Iszom pár korty vizet, és folytatom tovább a munkámat.
Mese után leülök egy asztalhoz, ahová már előkészítettem az ábrázoló tevékenységhez szükséges dolgokat. Színes papírok, ragasztók, ollók, stb. Többen is körém gyűlnek és érdeklődve kérdezgetik, mit fogunk csinálni. Akinek kedvére való a tevékenység csatlakozik hozzám az asztalhoz, aki úgy látja jónak, elmegy játszani.
Közben megérkezik a kolléganőm és nem győzök neki hálálkodni, hogy végre már itt van, és mint egy felmentő sereg csatlakozik hozzám. Most már ketten énekelünk (ennek nagyon örülök, mert én már reggeltől annyit beszéltem, hogy a hangom kezd rekedtté válni), vágunk, ragasztunk. Hoppá, ragasztó. Igen, itt akadnak problémák. Mármint a ragasztó megfelelő használatával. Az egyik kislánynak el kell magyaráznom, hogy a stiftes ragasztó nem ajakbalzsam, ezért ne próbálja meg a szájára kenni, sőt, izzadásgátló dezodornak sem alkalmas. Közben fél szemmel a játszó gyerekeket figyelem. Kockás inges kisfiú éppen most vette el piros papucsos társától a mentőautót, és látom, hogy itt mindjárt robban a bomba. Odalépek, megakadályozom, hogy a két fiú esetleg az öklével rendezze le a dolgot. Ahogy rohanok a fiúkhoz, halomnyi építőkockára lépek és csak az őrangyalomnak köszönhetem, hogy nem bicsaklott ki a bokám.
Mire visszaérek az asztalhoz, a kolléganőm éppen versel a gyerekekkel, én is becsatlakozom. „Aki táncol-énekel, pufók fánkot érdemel” hallom a kolléganőm hangját, melyet ez egyik kisfiú lelkesen megpróbál túlharsogni, s teli torokból üvöltve mondja az alábbiakat: „Aki táncol-énekel, UFÓ fánkot érdemel”. Kérem szépen, itt szó nem volt ufókról, gondolom magamban, s elnyomva egy mosolyt az arcomon, felhívom a kisfiú figyelmét arra, hogy ufó fánkok nem léteznek. Mindeközben, a tízórainál a lekvárt hajába kenő kisfiú, gondolta, tutira megy és kipróbálja a ragasztót is. Meg kell, hogy mondjam, egyébként tényleg hatásos kombináció a kettő, a dajka néninek nem kis munkájába került kiszedni a hajából. Mire végzünk az ábrázolásos tevékenységgel, a csoport romokban hever. A babaszobában az edények a földön, a szőnyeget beborítja az építőkocka, a galérián halomban áll a játék.
Megpróbáljuk a gyerekekkel újra elfogadható állapotba hozni a csoportszobát, hiszen csak akkor indulunk ki az udvarra, ha teljes rend van a teremben. A gyerekek ezt már nagyon tudják és jelentős részük lelkesen pakol, hiszen alig várja már, hogy a szabad levegőn legyen. Természetesen itt is vannak kivételek. Nem is gondolnánk, milyen jó búvóhelyek akadnak egy óvodai csoportszobában. Kit az asztal alatt találunk meg, kit a babaszobában megbújva. Hiába, találékonyak ezek a mai gyerekek. De óvó néni szeme mindent lát, így a munkakerülőket is kisebb-nagyobb sikerrel be tudjuk vonni a játékpakolásba.
Amint sikerült a csoport minden tagját felöltöztetni (ez sem kis feladat, csak szólok, felér egy maratonnal), kivonulunk az udvarra. Itt aztán újból elszabadulnak az indulatok. Sárga sapkás kisfiút épp sikerül megakadályoznom, hogy fejjel előre csússzon le a csúszdán, kék kabátos eközben a mászókán próbál artista mozdulatokat bemutatni, a lányok pedig visítva rohannak hozzám, mert rájuk szállt egy bogár. Egy barna fonatos kislány pedig közli, hogy ő elfelejtett bent elmenni a wc-re és mindjárt bepisil. Barátnője társul hozzá, ő éppen megszomjazott és inni szeretne. Megpróbálok mindenre figyelni. Barna fonatost elirányítom a dajka nénihez, barátnője vele tart. Sárga sapkás kisfiúról le sem veszem a szemem, de kék kabátost is figyelemmel kísérem. Közben megmentem a lányokra szállt bogarat, akik most már nem is látják olyan félelmetes szörnynek szerencsétlent. Sőt, rájönnek, hogy igazából a bogár nagyon cuki. El is rohannak gyorsan házat építeni neki. Sokadik szemem éppen a homokozót pásztázza, ahol a fiúk épp egymást készülnek betemetni homokkal. Rohanok (nem is értem, ennyi mozgás után hogy nem tudok lefogyni), bevetődöm a homokba és megakadályozom a műveletet. A fiúk kis duzzogás után belátják, hogy semmi értelme egymás elásásának, és inkább nekilátnak homokvárat építeni. Letörlöm az izzadságot a homlokomról, rápillantok az órámra és látom, hogy ideje indulnunk befelé. Gyors sorakozó, létszámellenőrzés. Ha szerencsém van, a létszám stimmel. Ha nem, akkor lábon kihordott infarktus. Volt már ilyen, többször is. Ez minden óvodapedagógus rémálma.
Van egy kislány a csoportban, aki rendszeresen azzal szórakozik, hogy sorakozónál elbújik valahol, és kíváncsi, vajon észrevesszük-e. Az akciócsoport természetesen észnél van. Rögtön látjuk, valaki hiányzik. Ilyenkor mindig számíthatok a gyerekekre. Miközben összeszedem magam a kezdeti sokkból, a gyerekek már a fülembe kiabálják, hogy: „Ott van, óvó néni nézd!” A kislánynak természetesen nagyon vicces, hogy az egész akciócsoport 2 másodperc alatt tíz évet öregedett, újabb ősz hajszálakkal gyarapodtunk, s a sokktól fogytunk két kilót.
Miután ténylegesen megvan a csoport összes tagja és sikeresen bejutottunk az udvarról, hozzálátunk az ebédhez, ami hasonlóan eseménydús, mint a délelőtt többi része. A leves kiömlik, a spagettitészta kígyóként tekereg a földön, a kanál repül, a tányér csörren, a pohár koccan.
A fáradtságtól komótosan emelem számhoz a kanalat, s közben végignézek a gyerekeken, akik vígan falatoznak. Melegség árad szét a lelkemben látva mosolygó, kipirult arcukat. Tudom, hogy jó helyen vagyok.
A fáradtságot felváltja egy másik érzés, az öröm, a szeretet, mindaz, amit tőlük kapok. Újult erővel látok neki az ebéd utáni elpakoláshoz, majd kedvesen kiáltok a gyerekeknek:
„ Indulás a hálóterembe! Nyunyókák, szundikendők, vigyázat, JÖVÜNK!!!!!”
