Mikor jön anya?
Egyszer régen, mondjuk úgy adott év szeptember elején, megérkeztek új kis óvodásaink, közöttük a kis K. Már első nap óvoda az kapujának átlépése előtt hallottuk jöttét, ahogy anyukájával a járdán az óvoda felé közeledtek. Miért is? Mert úgy ordított, sikítozott, hangosan sírt, hogy ő bizony nem jön óvodába. Mikor beértek volna, a bejárati ajtóba kapaszkodott, kezével a kilincsbe, lábával az ajtófélfába. Közben hangosan kiabálta: „Nem! Nem! Mikor jön Anya!” Anyukája nem tudta megvigasztalni, így otthagyta. Nekem sem sikerült egyedül, a dajka nénivel ketten vittük be a csoportszobába. Próbálkoztunk mi sokmindennel, ölbéli játékokkal, mondókával, dalos játékkal. Felkínáltuk Neki az összes létező játéktevékenységünket, mely fellelhető volt a csoportban. Kezdeményezéseink sem érdekelték, egyéni motiválás hatására sem. Étkezéskor nem ült le az asztalhoz, nem fogadta el az ételt sem. Csak azt hajtogatta ordítva, sírva: „Mikor jön Anya!”, „Mikor jön Anya!”
Olyan sokszor elmondta ezt, hogy az otthonomban is az Ő kis hangját hallottam. Sokat gondolkodtam rajta mit is tehetnék, hisz pedagógiai, pszichológiai tudásomat szinte már kimerítettem. Aztán eszembe jutott egy ötlet. Készítettem kimondottan K.-nak egy „Mikor jön Anya” kerek kartonlapból készült táblát.
Ez olyan volt, mint egy nagy-nagy óra, hisz óramutató is volt rajta, igaz, csak egy. Az óraszámok helyett képek voltak, melyek napirendünket tükrözték, szépen sorban. Az első képen anyukája, Ő és jómagam voltam, ahogy megérkeznek reggel az oviba. Második képen a tízórai volt, amikor az asztalnál ülve jóízűen esznek a gyermekek; harmadik volt a játék-móka, kacagás, majd ezt követte az óvónénikkel folytatott játék. Ismét játék következett csak kint az udvaron, majd az ebéd, pihenés az óvodai kiságyon, uzsonna, és a végén megérkezett Anya, akivel K. is elment haza.
Másnap reggel, mikor K. megérkezett, mondtam Neki , hogy egy meglepetés várja a csoportszobában. Nehezen, kevesebb sírással jött be a csoportba. Megmutattam Neki az „órát”, hogy hogy működik, és mit szimbolizál. Nagyon tetszett Neki, felismerte a képben magát, anyát és engem is. S elmondtam Neki, hogy figyelje, hogy mikor mi történik a csoportban, mert az Ő dolga lesz, hogy az „órát ” beállítsa, hogy hol is tartunk, mert hátha én elfelejtem. Büszkén állítgatta be, hogy éppen hol tartunk a kis napirendünkben. K. megnyugodott. Aznap már az udvaron is játszott, s egyre kevesebbszer hangzott el, hogy „Mikor jön Anya!”…
