Az x-es csokoládészelet
Egy reggel kinyílt az utcajtónk’ és nagyapám kitolta rajta öreg kerékpárját. Csomagtartóján egy okkersárga, plüss párnával. Felültetett, kezével tekert egyet a pedálon, felszállt és elindultunk. Erősen kapaszkodtam szürke zakókabátjába, hogy le ne essek, kérésére a lábaimat is eltartottam a keréktől, nehogy a küllő elkapja. Odasimultam a hátához, cumival a számban és valami erősen nagy nyugalommal haladtunk az óvoda felé. Amikor odaértünk, cumimat zsebre tette és elővett egy szelet csokoládét, hogy ne szomorkodjak.
Nos, hogy miért is emlékezetes ez a csokoládé, – elmondom nektek.
Nagyapám szegény ember lévén, annak reményében, hogy egyszer majd csak, ha nem is gazdag, de legalább jómódú lesz, előszeretettel látogatott a Lottózóba, ahol számokra lehetett x-et tenni, de nem akárhogyan, megvolt ennek is a szabálya, mint ahogyan az óvodai életnek is. Na, szóval, ezen a helyen vette a nagyapám az én csokoládémat is. Erősen gondolkodhatott a számvariációkon, ami nem kis munkát igényelt, vigyáznia kellett, nehogy a tinta oda kerüljön egy nemkívánt számra, mert akkor elölről kellett volna kezdenie az egészet, miközben eszébe jutottam és pihenésképpen vásárolta nekem ezt a csokoládét.
Eleinte nem sokra értékeltem, mert hát nem ismertem az igazi értékét. Amikor először beleharaptam nem tetszett, így letettem, de valamiért újra és újra visszatértem, nézegettem, ízlelgettem. Megláttam kétféle barna színt, körmömmel leszedegettem a külső rétegét, és megkóstoltam, ezt már jónak, sőt egyenesen finomnak találtam. Ezért gondoltam megosztom az óvodás társaim valamelyikével, nekik adom egy részét, nehogy kárba vesszen.
Tatám csöndesen elbúcsúzott tőlem, és én bementem az óvodába az utolsó csokoládészelettel a zsebemben. Napközben azon gondolkodtam, hogy kivel osszam meg. Azokkal, akikkel egészen jól kijövök és sokat játszunk együtt, vagy a verekedősökkel, akiktől félek, mert hát egyszer lehet, hogy mégiscsak a barátaimmá válnak vagy az óvónéninek adjak belőle? Végül úgy döntöttem, hogy azoknak adok belőle, akik az én asztalomnál fognak ülni ebédkor, a sorsra bízom. Aztán mégis megfordult a fejemben, hogy Katával, aki megmasszírozza az óvónéni fájós hátát, Andrissal, aki segít felrakni a székeket, Zsófival, aki jól tud táncolni, Ádival, aki mindig okos dolgokat mond, de eszmbe jutott Gabika is, aki szépen énekli a gólyás dalt, ami olyan nagyon tetszik nekem. Na és nekem is kell maradjon egy darabka, merthát mégiscsak én kaptam a tatámtól, na meg szépen rajzolok és ezért is megérdemlek egy darabot. Óvónéni szakította félbe elmélyült gondolataim, amikor azt mondta, hogy kimegyünk az udvarra. Végre, erre vártam – az udvarra és az udvaron lévő hintára – hintázni ugyanis nagyon szerettem. Tudtam, hogy gyorsnak kell lennem, mert különben csak várakozhatok és még az sem biztos, hogy sorra kerülök azon a napon. Áhhhh… Igyekezetem ellenére sem sikerült üres hintához érnem, mert a másik csoport már kinn volt. Az egyikben egy lány, a másikban egy fiú ült. Krisztike, egy lyukas ruhás kislány, neki minden ruhája lyukas volt és az óvónéniktől hallottam, hogy nagyon szegény. Lyukas ruhám nekem is volt, rám mégsem mondták, hogy szegény vagyok. Tudtam azt, hogy szegénynek lenni, azt jelenti, hogy nincs sok pénzed, nekem sem volt soha, mégsem mondták rám, hogy szegény vagyok. Biztosan azért nem mondták, mert a nagypapám annyit járt a Lottózóba, ahol egyszer még egy szőnyeget is nyert, vagyis hát nem a szőnyeget, hanem az árát, ami egész szép összeg volt – ezt az anyukámtól tudom, na meg csokim is volt minden nap.
Krisztikének hosszasan szabad volt hintázni, mert más öröme úgysem volt szegénynek. A másik hintában egy ismeretlen, hosszú szempillás, nyurga fiú ült, őt még korábban sosem láttam, így meglepődtem, nem tudtam, mire számíthatok. Ő is sokáig fog hintázni vagy hamarosan kiszáll? Gondolkodtam mit csináljak, akkor eszembe jutott az óvoda kertjében hempergőző fekete macska, hogy vajon itt van-e, mint tegnap, indultam volna, hogy megnézzem, amikor megkérdezte a fiú.
– Hintázni szeretnél?
Bólintottam a fejemmel, mire ő átadta és azt mondta. „Én már eleget hintáztam.”
Beszálltam a hintába, meglepetésemre ő megkérdezte. „Meglökjelek?”
Megörültem és széles mosollyal az arcomon ismét bólintottam. Behunyt szemmel ültem, miközben úgy éreztem, hintám egészen az égig száll velem.
A többi gyerek hangoskodása elijesztette az udvarról a macskát, amit nagyon sajnáltam. Nekünk is volt macskánk itthon, így jól tudtam hogyan kell bánni velük. Elmondtam az új fiúnak, hogy a macska nagyon érzékeny jószág, nem olyan, mint a kutya. nem szeret kergetőzni és a labdától is fél, csöndesen, lassan hívogatva lehet megbarátkozni vele, ezt még a nagymamámtól tanultam. „Mond a macskának, hogy ci-ci-ci-ci-cic, akkor előbb-utóbb meg fogod tudni simogatni.”
Krisztike közben kiszállt a hintából és arrafelé ment, ahol a macska kibújt a kerítés rései között. Mi is kíváncsiak voltunk hová lett, ezért odaszaladtunk és kibámultunk az utcára. Mindhárman mozdulatlanul néztük, ahogyan a macska ugrásra készen leste az orgonabokor ágain csivitelő verebeket. Az érkező ebédeskocsi zaja elriasztotta a veréb sereget, szétrebbentek, a macska beugrott a szemközti kerítésen. Újdonsült barátommal, Petivel, mert így hívták és Krisztikével, aki szintén ott volt és látta a pórul járt macskát, akinek a hasa üres maradt, jót nevettünk, miközben mondogattuk a mondókát.
„Buta macska így jártál,
ezért éhen maradtál.”
Ekkor eszembe jutott a kabátzsebemben lévő szerencse csokoládé. Kivettem három darabra törtem, a legnagyobb darabot Petinek adtam, utána az enyém lett a következő, majd Krisztikének a legkisebbet, mert én nagyság szerint osztottam el, úgy gondoltam az lesz a legigazságosabb, hisz mindenki a maga méreteihez illően kapta meg a legmegfelelőbbet. Az utolsó, Tatámtól kapott Lottózóból származó csokimat hárman ettük meg. Krisztike, aki mindennek úgy tudott örülni, Peti az új barátom és én. Én a macskát is megkínáltam volna, csak úgy illemből, de jól ismerem a fekete macskát, Ő nem szereti a keserű csokoládét.
