Mi folyik az óvodában?
Életünk története egy olyan könyv, melyben nem mi írjuk a fejezeteket. Néha amit előre eltervezünk, nem úgy sikerül, ahogy azt mi éppen gondoljuk. Előfordulhatnak olyan pillanatok, amikor tanácstalanok vagyunk, nehéz dönteni, felállni és továbblépni. Lehetséges, hogy egy ilyen pillanatnak köszönhetően találjuk meg azt a csodálatos dolgot az életben, amely igazán boldoggá tesz minket. Én így találtam meg a hivatásom, hogy óvodapedagógus legyek.
Minden akkor kezdődött, mikor még kicsi, félénk kislányként átléptem az óvoda kapuit. Izgalmasan vártam, vajon mi fog történni, de ugyanakkor féltem is az új környezettől, attól, hogy mi lesz velem édesanyám nélkül. Teltek aztán a napok, hetek majd hónapok, én pedig már kezdtem hozzászokni, hogy édesanyám reggel elvisz az óvodába, majd délután jön értem. Szerettem az óvodát, mert mindig önfeledten tudtam játszani, a kedvenc játékom a memóriajáték volt, és nagyon szerettem rajzolni. Sosem unatkoztam és játék közben egy új világ ajtaja nyílt ki előttem, felszabadultnak éreztem magam. Az egyedüli probléma az volt, hogy nagyon félénk és visszahúzódó voltam, nem voltak barátaim. Akkor, gyerekként nem mutattam ki az érzéseimet, nem beszéltem róluk. Hogyan is tudná egy hároméves kisgyerek elmondani csak úgy, hogy mi bántja őt? Nekem ez nem ment. Abban viszont a lelkem mélyén reménykedtem, hogy majd az óvó néni is segít nekem feloldani a bennem rejlő érzéseket, ugyanis a gyerek számára az óvó néni maga a varázsló. Ő egy olyan személy, aki bármilyen problémát meg tud oldani, aki ha baj van, ott terem és a segítségünkre siet. Én is egy varázslót láttam kezdetben az akkori óvodapedagógusom személyében, később azonban kiderült, ő nem volt az. Nem csak én voltam az egyedüli félénk kisgyerek, más gyerekek is hasonlóan éreztek, mint én, de az óvodapedagógus nem törődött velünk. Nem fordított elegendő figyelmet ránk, de más gyerekekre sem. A többi gyerek kigúnyolt, csúfolódott rajtunk, de az óvónő rájuk sem szólt, és velünk sem foglalkozott. A szükséges foglalkozásokat megtartotta, a napirendet betartotta, de nem töltött velünk elegendő minőségi időt. Nem motivált vagy bátorított minket. Néha kaptunk egy-két szép szót, hogy jól dolgoztunk. Egy kisgyerek számára a figyelem, a dicséret, a motiváció elengedhetetlen, de az főleg, hogy ezeket a kedvenc óvó nénijétől kapja. Hiszen így tudja a gyerek önmagát adni, így kap bátorítást arra, hogy megmutassa azt, ami igazán rejlik benne. A hónapok után jöttek az évek, de én mégis egyre félénkebbnek éreztem magam, kevés bátorságom volt bármit is tenni, mondani. Sodródtam az árral, szüleimnek sem tudtam ezt az egész helyzetet elmondani, nem tudtam magam akkor még megfelelően kifejezni, hogy pontosan mi is bánt engem. Így hagytam magam mögött az óvoda kapuit. Akkor még nem is sejtettem, hogy az óvodában eltöltött éveim és az, hogy hogyan viselkedtek velem az óvodapedagógusok, hatással lesz az életemre felnőttként.
Az idő kereke csak forgott, jött az általános iskola, középiskola, és ezután következett a nagy változás az életemben. Döntenem kellett, hogy mi is lesz a jövőmmel, hiszen érettségi előtt álltam. Sokat gondolkoztam, hogyan is képzelem el az életem további részét, mi az, ami igazán érdekel. Nem tudtam, mit is kellene tennem. Egy dolog azonban minden nap eszembe jutott. Az óvodában eltöltött éveim és a pedagógusok. Nem tudtam igazán elengedni, ami történt velem. Úgy éreztem, az óvodában történtek hatására, valami régóta megváltozott bennem. Egy szombati napon leültem az asztalhoz, beszéltem Édesanyámmal és Édesapámmal arról, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, hogy mi is történt akkor az óvodában velem. A szüleim arcán meglepettséget láttam, de ugyanakkor megértést is kaptam, és támogattak engem a döntésemben. Elhatároztam, hogy az első megérzésemet követem. Így történt, hogy óvodapedagógus alapszakra adtam be a felvételi jelentkezésem. Az egyetemen nagyon sokat tanultam elég rövid idő alatt arról, milyen egy jó óvodapedagógus. Minden gyerekre egyformán odafigyel, meghallgatja, motiválja és egyben bátorítja is őket. Amikor egy óvodában egy egyhetes gyakorlaton voltam, kicsit féltem. Vegyes korcsoportú csoporthoz kerültem, középső- és nagycsoport volt együtt. Feszült voltam. Hogyan fogadnak majd engem a gyerekek? Milyenek lesznek majd az óvodapedagógusok velem? Eszembe jutott hirtelen minden óvodai emlékem, a pedagógusok viselkedése a gyerekekkel, köztük az is, hogy hogyan bántak velem az óvodában az óvónők régen. Nehéz volt elengedni ezeket az emlékeket, egyszerűen nem tudtam továbblépni. Azonban olyan események történtek az óvodában, ahol a gyakorlatomat töltöttem, amelyre álmaimban sem gondoltam volna.
Már az első nap körém gyűltek a gyerekek. Kíváncsi tekintettel szemléltek engem, az új óvó nénit. Játszottak velem, mindent tudni szerettek volna rólam. Az óvodapedagógusok nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velem. A gyerekektől rajzokat, dicsérő szavakat, de a legtöbbször szeretetet kaptam. Nekem már az is meglepő és egyben csodálatos volt, mikor azt vettem észre, hogy a gyerekek ragyogó szemeikkel rám tekintettek, és csodálattal hallgattak engem. Egy óvodapedagógus legnagyobb öröme, ha azt láthatja, hogy a gyerekek szívesen beszélgetnének vele, mindenről mesélni szeretnének neki, minden szavát figyelmesen hallgatják. Számomra a legnagyobb ajándék a gyerekek figyelme és szeretete volt. Érdekes megjegyzéseket is kaptam a gyerekektől, amelyeket egyből felírtam magamnak, hogy soha nem felejtsem el őket, mert ezek a megjegyzések kincset érnek: „Óvó néni tetszik a hajad, olyan, mint a rugó!”, vagy ,,Óvó néni ezt nem is tudom, hogyan kérdezzem meg…de te is majd óvó néni leszel? Később majd hol fogsz dolgozni?” Mennyire csodálatos az, hogy milyen őszinték, kíváncsiak és figyelmesek a gyerekek.
Egy kiscsoportos kisfiúval is összebarátkoztam, ő egyik nap odaszaladt hozzám, mikor az udvaron voltam, és azt mondta nekem: „Óvó néni, én nagyon szeretlek!”, majd megölelt, megfogta a kezemet, rám mosolygott és azt mondta, menjek vele sétálni. Annyira érdekes, hogy a gyerekek milyen könnyen megnyílnak azoknak az embereknek, akikkel valamilyen kötődést már kialakítottak, akikben már úgy érzik, megbízhatnak. Minden reggel öleléseket kaptam a gyerekektől, ezekben az ölelésekben semmilyen kényszert nem éreztem, hanem az őszinteséget, boldogságot. A gyerekek nem is sejthették, hogy nekem ezek a szavak, ezek az ölelések mennyit jelentettek. Pénteken, mikor véget ért a gyakorlatom, elköszöntem a gyerekektől, az óvodapedagógusoktól és a dajkától, majd átgondoltam a történteket. Mindent, ami a héten történt. Hazaértem, az udvaron leültem egy asztalhoz, és elgondolkoztam. Felidéztem minden képkockát, gyermeki mosolyt, szavakat, érzéseket. Minden lepergett előttem, mint egy kisfilm. Felejthetetlen élményekkel gazdagodtam az óvodában, nyoma sem volt annak, amit én óvodásként átéltem. Melegséget éreztem a szívemben, egy olyan érzés fogott el, amelyet eddig még soha nem éreztem. A gyerekek egy olyan ajándékot adtak nekem, amely nagy hatással volt rám. Ahogy gondolkodtam, egyszer csak egy könnycsepp csordult le az arcomon, később már nem egy, hanem több könnycsepp tört utat magának. Elsírtam magam, de nem a szomorúságtól sírtam, hanem az örömtől. Édesanyám látva engem, már tudta, hogy milyen érzések vannak bennem. Odajött hozzám, megölelt, és csak ennyit mondott: ,,Minden rendben lesz kislányom!” A könnyeim hosszasan csordultak le az arcomon, percekig nem tudtam abbahagyni a sírást, de ugyanakkor nagyon boldog is voltam. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy most sikerült elengednem a múlt történéseit, a régi emlékeket, a szorongást, mely már évek óta kísért engem. Hihetetlen volt számomra, hogy az óvodapedagógusok nem csak a gyerekekkel, hanem velem is törődtek. A gyerekek pedig barátságosak és nyitottak voltak felém, éreztem, hogy örömmel tölti el őket az, ha velem vannak. Mikor azt mondták nekem: „Óvó néni, leszel a párom?”, vagy „Óvó néni, én melletted szeretnék ülni!”. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a csodálatos élményeket, melyekkel a gyerekek megajándékoztak. A gyermekek őszinte mosolya, az önfeledt kacagás, a sok kicsi ragyogó tekintet, a kimondott gyermeki szavak, egyszerűen leírhatatlan érzés. Nem kell ahhoz drága ajándék, hogy örömet okozzunk másoknak, elég csak egy kedves szó, ölelés, egy apró gesztus. Ennyi elég ahhoz, hogy boldoggá tegyünk másokat.
Ezután tudatosult bennem igazán az, hogy ennek így kellett lennie. Olyan volt számomra ez az egész, mint egy jel vagy sugallat. A múltam szorosan összekapcsolódott a jelenemmel, amely meghatározta a jövőmet. Mostmár úgy érzem, jobban nem is dönthettem volna. A múltamban történt események vezettek el arra az útra, amelyen én igazán járni szeretnék. Egyetemi tanulóként, felnőtt fejjel jöttem rá arra, hogy az életben vannak néha párhuzamok, és mindennek megvan az oka, csak észre kell őket venni. Nincsenek véletlenek, e történések sora sem volt az. Nagyon sok tapasztalatot szereztem az évek során, pozitívat és negatívat egyaránt. Arra is rájöttem, hogy még nagyon sokat kell tanulnom és tapasztalatokat gyűjteni ahhoz, hogy a gyerekek örömmel érkezzenek minden nap az óvodába, hogy jó óvodapedagógus legyek, akire a gyerekek bármikor számíthatnak. A múltnak hála a jövőben könnyebben tudok majd segíteni a hozzám hasonló gyerekeknek a félelmük, szorongásuk feloldásában, leküzdésében. Néha egy jó szó, ölelés többet ér, mint a világ összes kincse, nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk, felnőtteknek is.
