Egy napom az ovis csoportban
Na jó, csak 2 óra ami nekem tűnt ilyen hosszúnak…
Gyógypedagógusként dolgozom egy óvodában, de nem csak a fejlesztőórákat tartom meg, hanem többek között fotókat készítek különböző ünnepek, események alkalmával, vagy éppen az udvaron kapom el a pillanatokat, és én szerkesztem az ovi weblapját is. Egyszer megkértek, hogy másnap reggel segítsek be az egyik csoportban, mert a másik óvónéni csak tízre tud jönni, de beszoktatás alatt nem váltott műszakban vannak a gyerekekkel.
Előző este alig tudtam aludni. „Ó, de jó lesz holnap! Majd adok nekik reggelit, utána bohóckodunk, leülünk játszani a nagy autókkal, vagy lerajzolunk mindenfélét, megtanítom őket házikót építeni, és nagyokat nevetünk.”
Hát, nem egészen így történt…
Mondjuk a terveim szerint kezdődött, hisz reggeliztettem:
-Mit kérsz? Teát, vagy tejet?
-Teajet.
-Ööö… Teát vagy tejet kérsz kisbogyó?
-Teajet.
Ez így nem fog menni, úgy látszik még mindig hiányos a szótáram ovis nyelvből. Majd megvilágosodtam, hiszen a kezeimben voltak a kancsók.
-Ilyet kérsz, vagy ilyet?
-Olyat.
Oké, töltöttem a kispohárba, de:
-Én nem ezt kértem, hanem teajet.
Sebaj… Nyugi, és a folytatásban kezdtem is már belejönni, mint Tom Cruise a Koktél című filmben: töltöttem, cseréltem, töltöttem, töröltem, újratöltöttem…
Látom egy pici csak ül, nem eszik.
-Nem szereted?
-De.
-Jó, akkor majd megeszed?
-Igen.
Pár perc múlva még mindig csak ült előtte.
-Mi a baj pici?
-Nem szeretem. (ő az, aki az előbb még szerette…)
Itt azért már ’megrogytam’ kicsit…
Mindeközben állandósult a sírás, hisz megérkeztek az újak, a ’beszoktatós’ picurkák.
Ekkor egy dadussal kiüzentem az étkezőbe, hogy készítsék el a kávém! Ahogy szoktam, de az asztal közepén, hogy azonnal megtaláljam! Ha kijutok…
Az óvodapedagógusoknak persze könnyű, csak játszanak a kicsikkel. Ugye kedves kollégák?
Végül egy síró csöppséget én is meg tudtam nyugtatni, sőt már nevetett is, de ekkor egy nagyobb fiú végigrohant a szobában, feldöntött kettő gyermeket, köztük azt, aki éppen abbahagyta a sírást. Újrakezdte szegényke, csak most sokkal hangosabban.
Felnéztem, a kollégám kezében is síró gyermekek! Bár csak kettő. Nézzük el neki eme fogyatékosságát, hogy csak kettő keze van…
S bár két lába van, most csak az egyikbe kapaszkodott a harmadik síró csöppség. Ezen a téren tehát megfelelő kompetenciákkal bír. Sőt, még terhelhető is! Hiszen van még egy lába…
Ennek ellenére most mégis kevés volt ahhoz, hogy segítsen rajtam.
Összegezve: 4-5 síró gyermek, ~20 játszó gyermek, akikre vigyázni kellett, reggeli, egyéni konfliktusok, stb-stb. Megpróbáltam ezért összeszedni magam, s uralni a helyzetet, de ekkor látom, hogy folyik ki a „tea” az asztal alól, amibe bele is lépett egy gyermek.
Megszólalt a dadus: Az pisi…
Itt ’letérdeltem’… Game Over
