Az előadás
Egy hagyományőrző óvodába jártam, nagyon sok kedves emlékem származik onnan. Rengeteget alkottunk, kézműveskedtünk, ezekből még ma is őrzök egy dobozt, amiben az óvó nénikkel együtt készített tárgyakat tartom, mint például kukorica kutya, dió manó, tök jó tök párna, és még rengeteg hasonló alkotás. Ezeket az alkotásokat mindig nagy lelkesedéssel csináltam, és az óvó nénik mindig odaléptek és segítettek annak, akinek szüksége volt rá. Évente pár előadással is készültünk a szülőknek.
Az egyik ilyen előadás számomra a legfontosabb és legmeghatározóbb emlék az oviból.
5 éves lehettem és éppen Mikivel, a barátommal játszottunk, amikor odalépett hozzánk az óvó néni és megkérdezte, hogy nem szeretném-e a következő előadásban fából faragott Pétert játszani, mert szerinte ügyes lennék.
Nagyon megörültem, hogy engem választott, de egy kicsit megijedtem, mert félénk voltam idegenek előtt, végül egy örömteli bólintással jeleztem, hogy szeretném. Miki egy másik fontos szerepet kapott, tehát mindketten elégedettek voltunk, nem is tudtunk egész délután semmi másról beszélni.
A következő két hétben minden nap foglalkoztunk valamennyit az előadással. Az óvó néniknek hála, könnyen és játékosan tanultuk a szerepet, és én minden délután azt vártam, hogy következő délelőtt újra előadjuk. Annyira könnyedén kezelte mindenki, hogy eszünkbe se jutott bármiféle izgulás vagy megszeppentség, mindaddig, míg el nem érkezett a nagy nap.
Aznap a reggel valahogy máshogy alakult, mint szokott. Elkéstem az oviból, és mindenki rám várt, hogy végre elkezdődjön a főpróba. A próbán nem tudtam figyelni, mert azon gondolkodtam, hogy ma délután mindenki engem fog nézni, ezért többször elrontottam a szerepem. Az egyik lány, Zita ki is nevetett, nagyon szégyelltem magam és elszomorodtam, de Miki egy új, piros autóval elterelte a figyelmemet.
Pár perccel az előadás előtt mindenki jelmezben várta, hogy elkezdődjön a darab. Láttuk, ahogy jönnek, csak jönnek a szülők, egy kicsit megijedtem, hogy ilyen sokan lesznek. Ekkor odalépett Zita, és annyit mondott, hogy nehogy elrontsd, mint délelőtt. Ez nagyon rosszul esett, és elpityeredtem, mert féltem, hogy elrontok valamit.
Az óvó nénim ezt meglátta és odasietett, hogy megtudja, mi történt. Mondtam, hogy félek, és haza akarok menni. Erre ő annyit mondott, hogy ő tudja, hogy sikerülni fog, és anyukám nagyon büszke lesz rám. Azt is mondta, hogy ha valamit elfelejtek, ő majd segít. Ezzel sikerült megnyugtatnia, és boldogan rohantam vissza a többiekhez. Az előadás jól sikerült, az óvó néni segített annak, aki elakadt, és folytatódott tovább. Nekem egyszer se kellett segítenie, és ennek nagyon örültem.
Néha még mindig visszagondolok erre az emlékemre, amikor ki kell állnom emberek elé beszélnem vagy élőben előadnom valamit. Jó érzéssel tölt el, hogy ovisként is sikerült, most is menni fog.
