Az óvoda, és benne én…
Talán sokan gondolják úgy, hogy könnyű írni óvodai élményekről. Felrémlenek fényképek gyerekkorunkból, családi történetek óvodás cukiságainkról. Emlékszünk arcokra, nevekre, illatokra? Talán igen…
Nekem mégsem ez ugrott be elsőre, amikor a pályázat témája megtalált.
Sok év van mögöttem, amit óvodapedagógusként töltöttem el. Sok év, sok emlékkel. Mégis, amiről írnék, az kivételesen nem a gyerekekhez kötődik, hanem személyemhez. Rengeteget adott ez a hivatás, formált és tapasztalatokat, tudást adott. Érettséget és némi bölcsességet is talán. Megtanultam elfogadni, elengedni, átadni és befogadni. Ezer és egy apróság, amitől az lettem, aki. De ennél sokkal szerencsésebb vagyok, mert kaptam én olyat is, amit nem mindenki mondhat el magáról: a munkahelyemmel együtt örök barátságra is leltem.
A gyermekeimmel otthon töltött évek után egy szép tavaszi napon besétáltam munkát keresni egy lakótelep óvodájába. Megkaptam az állást, beteg óvónénit helyettesítettem a nyári összevonásokig.
Egy hónap múlva a vezetőm az épület másik végén lévő csoportjába küldött, hogy ismerkedjek össze az ott dolgozó kolléganővel, mert párja leszek az új nevelési évtől. Frissen érkezőként szinte nem is mentem addig az épület végébe, sokat voltam egyedül a csoportban, és a két gyermekem közül az egyiket épp beszoktattam a mellettem lévő csoportba. Szóval sűrű, tartalmas hetek, hónapok álltak mögöttem, 6 év otthon töltött idő után.
Leendő csoportomban szinte velem egyidős kolléganő fogadott. Hamar megtaláltuk a közös hangot, hasonlóan gondolkodtunk a hivatásunkról, a terveink, céljaink is igen közel álltak a másikéhoz. Lendülettel, teli energiával vágtunk bele a közös munkába. Tudják milyen ez? Mint amikor a munkában megtalálod a másik feled. Amit én félbehagytam, ő befejezte, és fordítva. Ha vittem ötletet, tetszett neki, sőt, lehet, hogy ugyanazt tervezte ő is megmutatni. Gyakran egymás mondatát befejeztük. Sajátosságunk volt, hogy a beszélgetések alatt biztos, hogy ugyanazt a dalrészletet kezdtük el dúdolni, ha az valamiért odaillett. Összeszokásunk pillanatok alatt megtörtént. Sok nevetés és vidámság szőtte át éveinket. Nem volt vita, súrlódás. Tényleg nem.
Nem volt kérdés az sem, hogy gyerekeink mellett is szabadidőben festettük, díszítettük a termet, készültünk a gyerekek fogadására. Nyaranta egymáshoz felmentünk és közösen állítottuk össze az éves tervet, az összes éves anyagot. Aztán ahogy telt az idő, kiderült, hogy nem csak a szakmánkban találtunk partnerre a másikban. Beszélgetéseink hol nagy nevetésekbe, hol komoly lelkizésekbe torkolltak, így egyre jobban megnyíltunk magánemberként is.
Mivel amúgy is szerettünk az óvodában lenni, készülődni, felkészülni a kezdeményezésekre, azon kaptuk magunkat, hogy a délelőttös az alvásidőt bent tölti a délutános párjával. Mert jó ott lenni. Jó együtt barkácsolni, tervezni, ötletelni. A gyerekek szeretete, az alkotó és nyugodt, biztonságos légkör érzete mindkettőnket jellemezte. Mert mindig csináltunk „valamit”, mindig bütyköltünk, zsizsegtünk. Inspiráltuk egymást, ez a harmónia pedig látszott a csoporton és a kettősünkön is.
A sok közös pont magával hozta, hogy óvodán kívül is programoztunk. Szereti a zenét. Én is. Szereti a színházat. Én is. Szeret sétálni, beszélgetni. Én is. Szereti a kihívásokat, a rendezvényeink nyüzsgős készülődéseit. Én is.
Óvodánkban többen is nagyon jóban lettünk, a programszervezések által számos barátságot tudok még magaménak. Ha a társaságunk összejön, nevetés és viháncolás kísér minket. Sok-sok programot szervezünk szabadidőben is, ahol órákig „szakmázunk” ugyan, de előbb-utóbb sikerül „csak” barátnőkként együtt lazulni. Társaságuk felold, kikapcsol. Töltekezünk ezekből az alkalmakból mindannyian.
Ők a kapaszkodóim. A pillérek, azok, akik ismernek, elfogadnak, szeretnek, ahogy én is őket. Tisztelem őket a tudásukért, a soha ki nem fogyó lendületükért. Az, hogy ez egy munkahelyen így létrejöhetett, ritka, és vigyázni kell rá. Óvni, mert kevés van belőle. Ők végig kísértek, velem voltak minden fontos élethelyzetben. Hálás vagyok, hogy vannak nekem…
Nem hagyhattam ki ebből a történetből a „csajokat”, hiszen kötődésem meghatározói ők is.
A kis történetem főszereplője mégis a közvetlen kolléganőm, aki hamar a barátom is lett. Kimondani is furcsa, hogy ennek 20 éve… Majdnem annyi év ez, mint ahány éves a kisebbik gyermekem. Tudják mi minden történik ennyi idő alatt? Temettünk és voltunk esküvőn, aggódtunk és szorítottunk a másik gyerekéért, küzdöttünk csoportunkba járó gyermekért, örültünk, sírtunk, felemeltük a hangunkat számunkra fontos ügyek mellett, ha kellett, késő estébe hajlóan írtunk egymásnak, ha arra volt szükség, továbbtanultunk és fejlődtünk, mert a mindennapok tele voltak küzdelemmel szakmai szinten és a magánéletben is. Nőkként, anyákként egyaránt erőt merítettünk egymásból. Láttuk a másikat gyengének, esendőnek, láttuk hősnek és erősnek. Ott voltunk a másiknak, ha kellett némán, ha kellett, csak egy öleléssel.
Szerencsés vagyok. Jó így dolgozni, a nehézségeken így túljutni. Bár az élet úgy hozta, hogy most nem vagyunk egymás váltói, de egy helyen dolgozunk és a kötelék azóta is változatlan. Ez a közegem. Ez az életem. Ez vagyok én, egy óvodapedagógus, aki annyi mindent kapott csak azért, mert egy szép tavaszi napon besétált munkát keresni egy lakótelep óvodájába…
