Az igazmondó
– Eltörött a babaház ! – lépett be Gabi, a pedagógiai asszisztens, a csoportszobába. A szokásosnál jónéhány decibellel hangosabb mondatában meglepetés és a bosszankodás indulata érződött.
Lett is mindjárt síri csend, a mozdulatok megálltak a levegőben, a gyerekek mind tágra nyílt szemmel meredtek Gabira.
– Micsoda ? – fordult feléje Éva, az óvónő is, a csoportszoba közepéről. Nem akart hinni a fülének.
– Valaki betörte. – szögezte le Gabi, és visszalépett az előtérbe, ahol a babaház állt, hogy mégegyszer megszemlélje a kárvallott játékot. – A tetejénél hasadt be, mintha valami ütés érte volna. – tudósította.
– Mi történt ? Tudja valaki ? – fordult a még mindig dermedten figyelő gyereksereghez Éva.
– Én nem tudom… – hallatszott innen is, onnan is a tétova válasz, és többen elindultak megnézni a „sérültet”.
Éva körbepillantott: mindenki most jött vissza a mosdóból, kifelé menet vagy befelé jövet valamennyien elhaladtak a babaház mellett, lehetetlen, hogy valaki ne látta volna, mi történt.
– Ki játszott a babaházzal utoljára ? – tette fel a kritikus kérdést.
Erre már jöttek a válaszok bőségesen. Többen csak azt bizonygatták, hogy ma egyáltalán nem nyúltak hozzá, nem is jártak arra, mások viszont buzgón sorolták, kiket láttak ott játszani. A hangzavarból végül három név emelkedett ki. Az önkéntelen „tanúk” szerint a kézmosásra való felhívás előtt a babaháznál Zalán, Boti és Levente ügyködött.
Éva odahívta magához a három fiút, a többiek meg igyekeztek úgy helyezkedni, hogy ne legyenek szem előtt, de le se maradjanak a közelgő nyomozati eseményről. Kíváncsiság és szorongás elegye lógott a levegőben.
– Mit tudtok nekem mondani ? – hangzott a felderítés nyitánya.
A három fiú hol egymásra, hol a saját cipője orrárra pislantott, és az erélyes kérdésre halkan motyogta mindegyik, hogy „semmit”, majd rögtön utána, hogy ők csak játszottak, és nem tudják, mi történhetett, a babaháznak ottjártukkor kutya baja sem volt még. Mivel Éva figyelmesen hallgatta ezt a zavart magyarázkodást, kicsit kezdett enyhülni a feszültség, nekibátorodva megeredt a nyelvük, részletezték, mi volt a közös játékuk, ami semmiképp sem árthatott a babaház épségének.
– Márpedig a babaház magát nem törhette össze. Valaki egészen biztos, hogy ludas a dologban. Ha nem ti voltatok, akkor valaki másnak kellett lennie. – szögezte le Éva, összefoglalva az eddig elhangzottak tanulságát.
Újabb feszengés következett. Páran belekotnyeleskedve erősködtek, hogy szerintük Zalán volt – ami nem számított meglepő feltételezésnek, mert a nem kicsit szeleburdi, egyébként ténylegesen is figyelemzavarral küzdő Zalánka, valóban gyakran csinált akaratlanul is olyasmit, amiből kalamajka keletkezett. De most megszeppenve bár, de hitelesnek látszó ártatlansággal állította, hogy „Nem, nem én voltam.”
– Hát jó. Azt reméltem, hogy aki kárt csinált, annak lesz bátorsága ezt bevallani. Még az is lehet, hogy véletlenül történt, valamit ráejtett a tetejére, és attól sérült meg, vagy megbotlott és a babaházon támaszkodott meg, hogy el ne essen. Mi gondoltok, miért nem mondja meg, aki tudja, hogy ő tette ? – kérdezte Éva a még mindig „szemlélődő” gyerkektől.
Jöttek a tippek gyávaságról, gonoszságról, hazudozóságról. Meg hogy biztosan fél a szidástól, a büntetéstől – emlegették a számukra saját tapasztalatból sem ismeretlen indítékot.
– És mit gondoltok, hogy érzi most magát, aki kárt csinált, de nem vallja be ?
A gyerekek a kérdésből érezték, hogy most valami negatívat kellene mondani, mondták is rögvest, hogy rosszul, sőt, nagyon rosszul, de Éva még pontosítani próbált.
– Hogyhogy? Hát nem örül, hogy megúszta a számonkérést ? Vajon mi lehet az a rossz érzés, amit mondtatok ?
A gyereksereg tanácstalanul várakozott.
– Tudjátok, én azt gondolom, hogy valószínűleg nyomasztja az illetőt az, hogy rosszat tett, és még be is csap minket, azzal, hogy hallgat, úgy csinál, mintha ártatlan lenne. Egész biztos, hogy ez nyugtalanítja, mert tudja, hogy nem így kellene viselkednie. Ezt az érzést úgy hívják, hogy bűntudata van. Biztos alig várja, hogy mással foglalkozzunk már, és vége legyen a feszültségnek. Pedig ezzel nem fog megoldódni a számára, ott fog benne maradni a rossz érzés. Ezt az érzést úgy szoktuk nevezni, hogy bántja a lelkiismeret. Sajnálom, ezen csak ő maga változtathat.
Hallgatás, a gyerekek emésztik amit hallottak, hogy hogy is van ez. Vélhetően felbukkan némelyikük emlékezetében, saját maga is járt már így, ismerős az érzés, ami most nevet kapott.
– Szomorú vagyok. – sóhajtott nagyot Éva – Tudjátok, hogy ezt a babaházat egy kisgyerek hozta be otthonról, hogy itt együtt játszhassanak vele a barátaival. És amikor elment az iskolába, akkor itthagyta, hogy a következő csoport is használhassa. Ez már jó régen volt, azóta több csoport is sokat játszott vele, és most lehet, hogy ennek vége szakad. A mi csoportunk már nem tudja majd továbbadni a kicsiknek a babaházat, mert tönkrement.
A három gyanúba keveredett gyerek még mindig ott állt Éva előtt, persze egyik lábukról a másikra topogva, de mostmár a közös szomorúságban.
– Azt mondják, aki nem mond igazat, annak puha lesz az orra. Most megnézhetném, hogy kinél tapasztalok ilyet… – zárta le a témát Éva, kicsit viccesnek szánt fordulattal oldandó a feszültséget.
Ekkor Zsófi kottyantott közbe :
– Aki hazudik, annak megnő az orra, mint Pinocciónak ! – idézte fel teljes meggyőződéssel meséből szerzett „tudását”.
– Még az is lehet, hogy tényleg így jár az illető ! – próbált meg elnyomni egy önkéntelen mosolyt Éva, de ez az elnyomás azért nem sikerült teljesen, valamennyi ott maradt belőle a szemében és a szája szegletében.
És ekkor egy kéz bátortalanul felemelkedett.
Zalánkáé.
Az arca kicsit rémült is volt, kicsit szégyenkező is. Épp hogy meg nem tapogatta az orrocskáját, hogy vajon nagyobb lett-e már, hogy lebuktassa…
– Na, mégiscsak megtudtuk, ki volt az ! – csapta össze a tenyerét meglepődve Éva a váratlan fordulatra. – Hogy történt, Zalánka ?
Jött a töredelmes és töredezett vallomás, heves mozdulattal a babaházhoz ütődő támadó dínóról.
– Tehát nem akartad, de baj lett belőle. Remélem okul ebből mindenki ! Hogy kell bánni a játékokkal ?
Mire a kórus :
– Vigyázva, hogy ne rongálódjanak meg, és legközelebb is játszhassunk vele ! – Látszik, ezt a „nótát” nem először fújják…
– Zalánka, megbántad a heveskedést, és megígéred, hogy te is jobban vigyázol máskor ? – kérdezte megenyhülve, kedvesen, majd nézte elégedetten a gyerek élénk bólogatását Éva. Majd hozzátette oktatón – Az okozott kárt azonban jóvá kell tenni. Kérd meg Bandi bácsit, hogy javítsa meg a babaházat !
– Jó. – dünnyögte a kisfiú, és azt hitte, már szabadul a helyzetből. De még nem.
– Most aztán mit csináljunk veled ? – kérdezte Éva Zalántól, egyúttal körbepillantásával a többiektől is.
A közbekiabálások vegyesek voltak, a „meg kell büntetni” és a „megmondta az igazat” közötti árnyalatokat képviselve.
– Mit csinálunk azzal, aki hibát követett el, aztán ezt elismeri, és meg is bánja ?
A tanácstalanságot megint Zsófi oldotta fel :
– Megbocsájtunk neki.
Erre Bence, a csupaszív, de máskülönben a csoport legnagyobb kópéja odament Zalánkához, és átölelte. A többiek azonnal kapcsoltak, és megkönnyebbülve csatlakoztak, pillanatokon belül egész ölelésfürt csüngött, a boldogan bazsalygó Zalánkán.
– Megbocsájtunk neked, Igazmondó Zalánka ! – csatlakozott az ölelkezéshez Éva is, aki jóleső meglepődéssel nézte a gyerekek spontán szimpátia tüntetését.
Megrendelésre sem ment volna jobban, de ekkor zene szólalt meg a szomszéd teremben. Ja, persze, most kezdődik náluk a néptánc foglalkozás.
– Jaj de szép zene ! Halljátok ? Van kedvetek nektek is táncolni egy kicsit ? – oldotta fel Éva az általános elérzékenyülést.
Gyorsan kialakult a kör. Zalánka a tőle telhető böteséggel ugyan, de igyekezettel ropta a többiekkel a jobbra-kilép-ballal-sarkaz-és-fordítvát, ahogy Éva mutatta. Azt nem állíthatom, hogy pontosan a zene ritmusára, de azt igen, hogy arcán a megkönnyebbülés, és egy kicsit az „igazmondó” büszkeségének mosolyával.
