Ó, te kis óvodai szökevény!
Történetem emlékképei a mai napig frissen élnek bennem, mintha csak tegnap lett volna. Pedig messze már az az idő, amikor megesett velem ez a história.
Akkor még nem ütött lyukat a szívemen az az érzés, amit átéltem, hiszen óvodás gyermek voltam, de már akkor sem átlagos. A fejem tele volt folyton ötletekkel, vezéregyéniségként irányítottam a társaimat jobbnál jobb szerepjátékainkban. Azért persze az ember azt gondolná, hogy egy 5 éves gyerek fejében nem fordul meg olyan gondolat, hogy a képzeletére és emlékére hagyatkozva nekiinduljon a nagyvilágnak, mint a mesékben, hogy bizony ő egyedül is hazatalál. Tudja, hogy nagymamája jönni fog érte, és majd akkor hazamehet… vagy mégse?
Létezhet olyan, hogy egy óvodás tudatosan megtervezi a hazamenetelt, mérlegel és belevág? Ó, igen! Így esett, hogy 1979 egyik tavaszi délutánján, Budapesten a Marót utcai óvoda középső csoportjában az épület emeleti részén a gyerekek lefeküdni készültek délutáni alvásukhoz. Editke, azaz én, egy darabig nézelődtem, majd az jutott eszembe, miért is kellene nekem itt aludnom, hiszen pár forgalmas utcával odébb a nagymamám otthon van, és hamarosan úgyis elindulna értem, hogy hazavigyen. Szegénynek fáj a lába és öreg már, minek várjak addig, ha egyedül is haza tudnék menni?
A gondolat tehát megszületett és ezt tettek kísérték. Gondosan végig vettem, hogyan tudnám ezt megcsinálni, hiszen azt azért pontosan tudtam, hogy csak úgy bejelenteni, hogy én most hazamegyek, nem lehet. Először is kikéredzkedtem a wc-re kakilni. Utána az öltözőben átvettem a kinti cipőmet, lementem észrevétlenül a lépcsőn, majd onnan a bejárati ajtón át az udvari kapuhoz. Persze minden lépésnél figyeltem, hogy egy dadus néni se vegye észre a lenti konyhából, hogy én éppen kiszökök az épületből. A kaput soha nem zárták be napközben, egészen eddig a napig. Hú, még most is érzem, hogy a szívem mennyire kalapált ennél a pillanatnál, amikor kiléptem a kapun és az utcán voltam. Széles vigyorral és boldogan indulatam a megszokott útvonalon, amit ma is magam előtt látok. A bokrok, fák, ó mindennek a képe itt van előttem! Az út akkor vált izgalmassá, amikor – az akkor forgalmasnak számító – Nagysándor József utcához értem. Ezen közlekedett ugyanis a nagy kék busz, amire akkor szálltunk fel, amikor anyukám munkahelyére mentünk. Itt egy pillanatra elgondolkodtam, de pár másodperc múlva egy babakocsit toló anyuka mögé álltam, aki épp az úton akart átkelni a másik oldalon található buszmegállóba. Legalábbis én ezt gondoltam, és szorosan az anyuka mögé állva, én is átkeltem velük az út túl oldalára. Innen tovább sétáltam egy következő forgalmas úthoz, és már csak ezen kellett átjutnom ahhoz, hogy a „mi utcánkhoz” érjek. Itt újabb felnőtt hiányában egyedül oldottam meg az átjutást. „Balra nézek, jobbra nézek, nem jön semmi átmegyek” – ismételgettem magamban, amit anyukám tanított nekem. Nem jött autó, így hamarosan széles vigyorral és indián szökdeléssel igyekeztem a „mi házunk” felé. No, azt a pillanatot sem feledem soha, amikor Nagymamám a postás bácsival beszélgetve a kapuban észrevett, és rám nézett. Az arcát, ahogy rám nézett!
– Te jó ég! Editke!!! – csapta össze a kezét. – Mit keresel itt, te hogy kerülsz ide?
– Hazajöttem az óvodából, Mama, egyedül! Na, mit szólsz? Ugye milyen ügyes vagyok?
– Te jó ég!!! – hajtogatta idegesen, és behúzott a kapuból, miután sietve elköszönt a postástól. – Azonnal vissza kell mennünk! De hogy jöttél el, ki engedte meg? -zúdította rám a kérdéseit.
Ez volt az első pillanat, amikor valami furcsa rossz érzés kerített hatalmába, és amikor az a felszabadult öröm, amit eddig éreztem elszállt. Olyan rossz érzés költözött belém, amit igazán nem akartam érezni.
– Istenem, hogy tehetted ezt? Megáll az eszem Editke! És az úton, hogy jöttél át? Te jó ég, ha jön egy autó… bele sem merek gondolni! Azonnal visszamegyünk az óvodába! Fogta a kezemet és mérgesen megrántotta!
– Indulás! – kiabálta.
A következő emlékképem, hogy állok az óvónéni előtt lesütött fejjel, mutató ujjammal a számban nyúlkálok és hangzik a költői kérdés:
– Editke miért csináltad ezt?
Tisztán emlékszem a gondolatra, ami a fejemben volt. „Mit miért csináltam? Nem értem…. Teljesen egyedül, ügyesen, ahogy itt senki sem, én hazamentem az óvodából! Pedig kicsi vagyok, gyerek vagyok, de sikerült, megcsináltam! Senki nem érti ezt az örömet, amit én érzek? Vagyis éreztem, amíg haza nem értem?”
Az óvónőnek semmit sem válaszoltam, csak álltam lesütött szemmel, azzal a szomorú, csalódott érzéssel a lelkemben. Hiába mondta mindenki, óvónő, Mama, Anya, hogy rosszat tettem, nem fogadtam el. Persze értettem, hogy kiszökni nem lehet… de sose láttam be, hogy ez miért volt mindenkinek rossz, amikor nem történt baj.
Egészen 1996 májusáig.
Amikor is óvónőként ugyanezt éltem át, csak most a másik oldalról, az óvónéni érzelmi oldaláról. És ott, abban a pillanatban, amikor az én óvodásom állt velem szemben az óvodánk udvarán, s én tettem fel neki ugyanazt a kérdést:
– Marci! Miért szöktél ki és mentél haza egyedül az óvodából?
Ott, akkor, mint egy villám belehasított, s helyére került az érzés, a felelősség érzése a lelkembe. „FELELŐS VAGYOK ÉRTED!”
Sírtam, megértettem, helyére került, és felszabadultam, végre megnyugvást adott.
Az óvoda kapujára felkerült egy biztonsági zár 1979-ben és 1997-ben is. Ó, te kis óvodai szökevény, többé nem szökhetsz meg!
